2009. május 11., hétfő

Horthy Miklós I. Ferenc Józsefről

Ifjúságom óta egyre azt hallottam, hogy Őfelsége mindenható, magasabb lény, aki elérhetetlen magasságban trónol. Most aztán szemtől szemben fogok vele állani, és ezentúl naponta személyes szolgálatot teszek majd körülötte. Amikor beléptem a dolgozószobájába, Őfelsége, aki tábornoki ruhát viselt, néhány lépést tett felém. Egyetlen más uralkodóval sem találkoztam életemben, aki hasonló mértékben személyesítette meg a »felség« méltóságának igazi fogalmát. Ez a vélemény, mely első kihallgatásom hatása alatt bennem későbben kialakult, sohasem változott meg. Lényéből sugárzott a megkapó méltóság; ez minden alakoskodástól mentesen, mindenkit illő tartózkodásra kényszerített; mégis nyomban éreztem, hogy jóságának és közvetlenségének hatására minden elfogultságom megszűnt. Nagy élmény maradt számomra az a pillanat, amidőn az ősz uralkodó színe előtt állottam. Amint megláttam hajlott alakját, amelyre családi tragédiák és kormányzati gondok súlya nehezedett, a meghatottság és szeretet érzése töltötte be lelkemet, és ez ma [1952] is változatlanul él bennem.

Őfelsége hozzám intézett kérdéseiből megtudtam, hogy származásom és eddigi pályafutásom felöl teljesen tájékozott. Úgy tűnik, mintha még ma is látnám kék szemének jóságos tekintetét, és hallanám hangjának csengését. Kihallgatásom - állva - mintegy tíz percig tartott. Miután Őfelsége elbocsátott, és én hátrálva kijutottam a teremből, az átéltek után lelkesedésemben megfogadtam, hogy a király és császár őfelségét híven szolgálom, és - ha úgy adódnék - életemet is boldogan adnám érte.

2009. május 10., vasárnap

Kezdődik az előszó a magyarok krónikájához

2. "Énáltalam kormányoznak a királyok" - mondja az Úristen Bölcs Salamon szavai által a Példabeszédek könyvének nyolcadik fejezetében. "Dicsőséges az Isten az ő szent helyén," csodálatos fenségében, kimondhatatlan bölcsességének mélysége semmiféle korlátok közé zárva, semmiféle határok közé szorítva nincs; igazságos ítéletű döntésével irányítja az eget és a földet egyaránt. S bár valamennyi szolgáját felmagasztalja, fenséges jutalmakkal ékesíti, és az égi boldogság birtokosává teszi, mégis - hogy az arra méltókat méltóképpen jutalmazza - magasabb méltóságok jelvényeivel tünteti ki, és a jutalmak bőségesebb áradatával halmozza el azokat, akiket erre méltóbbaknak lát, s akiket nagyobb érdemeik fénye ajánl, mint ahogy világosan kitetszik ez a híres magyar királyok által aratott nagy hírű győzelmek felmagasztalásából. Ők, minthogy az isteni hatalom segedelmében bíztak, királyok és császárok reájuk támadó hadrendjeit fölényesen megfutamítva, táboraikat földúlva hatalmasak lettek a hadban, és senki sem bírt nekik ellenállni a harcban. Ez az, amit egyértelműen kimond az isteni jóslatban leírt ige: "Énáltalam - mondja az Isten -, és nem a saját erejükből kormányoznak a királyok," s fognak uralkodni a magyar királyok. Ebben először is a fölülmúlhatatlan erőt adó isteni hatalom nyer megfogalmazást: "Énáltalam - mondja -, aki végtelen erejű vagyok, minden vezetőt segíteni képes." Mert "én leszek az, aki öl és életre kelt, aki lesújt és gyógyít, és nincs, aki az én kezeim közül kimenthetne; a szűkölködőt a porból, hogy a főemberek társaságában üljön, és a királyi szék legyen az övé." Ezért teszi hozzá: "kormányoznak a királyok," azok, akik rendelkeznek az igazságosság méltányosságával, a bölcsesség világosságával, a béketűrés nyugalmával, az irgalmasság könyörületességével, mint ahogy ezt a Példabeszédek könyvének szent kinyilatkoztatása tanúsítja a huszadik fejezetben: "Az irgalmasság és az igazság oltalmazza a királyt, és a könyörületesség szilárdítja meg a trónját."

S ismét más helyen ezt mondja az Írás: "A bölcs király trónusán" ülve "a tekintetével szétszór minden gonoszságot". Salamon pedig így szól a Bölcsesség könyvének hatodik fejezetében: "A bölcs és könyörületes szívű király erőssége a népnek," "és szétszórja az istenteleneket" azzal, hogy a neki alávetett népeket kiragadja a zsarnok kezéből. Híven beteljesedik ez a magyar királyok esetében, akik az összes zsarnokot legyőzve gondoskodásukkal elérték, hogy Magyarország népei a béke szépségében és gazdagságot adó nyugalomban éljenek, s mindezt azáltal, hogy valamennyi királynál jobban félték az Úristent. Ezért van írva a Második Törvénykönyv tizenhetedik fejezetében: "Szólván az Isten ezt mondja a királyokról": a király, akit megválasztottak, "miután országának trónjára ült, írassa le magának az Isten törvényét, tartsa magánál és olvassa azt életének minden napján, hogy megtanulja félni Urát, Istenét, és megőrizni az ő szavait, melyek a törvényben vannak leírva, hogy hosszú ideig uralkodhasson ő maga, valamint fiai is a földön," és övé legyen a dicsőségem mindörökké.

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt – bármi nagy – követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.

Gróf Tisza István beszéde (I. Ferenc József halála)

Gr. Tisza István miniszterelnök: T. ház! Érzem feladatom egész súlyát, amidőn a mai gyászosan ünnepélyes alkalommal felszólalok. Hiszen, t. ház, ez a pillanat nem alkalmas megdicsőült nagy királyunk világtörténelmi alakjának méltó jellemzésére, arra pedig, hogy mindnyájunk lelkét betöltő érzelmeinknek szavakban adjak méltó kifejezést, nem érzem képesnek magamat.

Megboldogult királyunk a magyar nemzet történelmének nagy alakjai közé tartozik: egyike ama nagy történelmi alakoknak, akik évszázados tradíciókkal szakítva, évszázadok útvesztőjéből vezették ki a nemzetet, akik megtalálták a helyes kibontakozás útját és biztos alapot raktak le egy boldogabb utókor számára. Egyike Ő a nemzet nagy jóltevőinek, aki békés megoldását találta megoldhatatlannak látszó problémának, amely küzdelem, szenvedés és gyász forrása volt a nemzetre nézve hosszú évszázadokon keresztül. Az ő világtörténelmi rendeltetése, az ő életének műve e problémáknak megoldása volt.

Hosszú uralkodásának 1848, 1867, 1896 és 1914 megannyi jelzőkövei. Trónra lépte a sokáig lappangó ellentétek végtelen egymásra törésének katasztrofális korszakába esett. E végzetes küzdelmek és az azokat követő gyászos korszak tanulságaiból merítette azt a mentő gondolatot, amely élete delén a magyar nemzettel való kiegyezés révpartjához juttatott királyt és nemzetet. Majd három évtized békés fejlődésére a nemzettel együtt örülve tekint vissza és lélekben egybeforrva a nemzettel üli meg a magyar állam ezredéves emlékünnepét, kevés vártatva rá a negyvennyolcas törvények megalkotásának ötvenedik évfordulóját.

A béke műve folyik tovább. De nem adatott meg neki, hogy élete végéig élvezze a béke jótéteményeit. Tornyosultak a fellegek körülöttünk. Mind szemmel láthatóbb jelekben mutatkoztak ellenségeink gonosz indulatai. Provokáció provokációt ért és a világ legbékésebb fejedelme élete alkonyán trónjának, birodalmainak, mindnyájunk fenyegetett létének védelmére kardot rántani kényszerült. És t. ház, művének értéke ekkor tűnt ki igazán. A reánk zúdult nagy világkonflagráció tűzpróbája bizonyította be, hogy a magyar nemzet évezredes jogát és nemzeti létfeltételeit akadályozó intézmények elhárítása, amitől pedig oly sokan féltették a nagyhatalmi állást, az erőnek, a minden veszéllyel diadalmasan dacoló élő erőnek és hatalomnak milyen magas fokára emelte a monarchiát. Most bizonyult be igazán, minő erőforrás a magyar nemzet a nagyhatalmi állásra nézve, csak sikerüljön eltávolítani a magyar nemzet jogait és szabad fejlődését gátló intézmények bilincseit. Most tűnt ki igazán, minő végzetes tévedés volt erőforrást látni a békóban. Hisz a békó megakadályozhatja ellentétek kitörését, csendet, külső nyugalmat teremthet, de erő forrása nem lehet soha. Csak a nemzet erejének szabaddá tétele adhatta meg ez erőkifejtésnek azt a makszimumát, melyre ennek az ezer veszélytől környezett monarchiának, ennek az ezer ellenség túlerejétől körülvett magyar nemzetnek feltétlen szüksége van. Ez volt a valódi nagyhatalmi érdek, ez volt a valódi feladat. A magyar nemzet törvényes jogainak és létfeltételeinek a közös védelem, a katonai és külügyi akcióképesség feltételeivel való összhangbahozatala útján kellett szabaddá tenni a magyar nemzet előtt a tért, kellett lehetővé tenni azt, hogy latba vesse a közös biztonság, a közös dicsőség, a közös erő nagy céljaira a benne rejlő egész erőt. Úgy hogy boldogult nagy királyunk élete művének igaz megpecsételése, életének apoteózisa a jelen világháború.

Az út, amelyen a kiegyezéstől a világháború nagy erőpróbájáig eljutottunk, nem volt könnyű, nem volt sima, nem volt egyenletes. Zátonyok és örvények között kellett elevezni; fennállott még az ellentétnek, a súrlódásnak, a bizonytalanságiak számos momentuma s voltak pillanatok, amidőn kétségesnek látszott a siker. A mű megalkotójának is lehettek kétségtől, gondtól, aggodalomtól megzavart órái.

De hogy mindezen bajok, veszélyek és nehézségek felett a kiegyezés műve, nemzet és király békés, összhangzatos együttműködésének magasztos ügye diadalmaskodott, az igen nagy részben az ő atyai gondosságának, az ő megtisztult bölcsességének, az ő kiapadhatatlan türelmének és azoknak a nagy egyéni tulajdonságainak köszönhető, amelyek biztosították számára az egész nemzet hódolatát, ragaszkodását, bizalmát és szeretetét és olyan felejthetetlenné teszik emlékezetét mindazok előtt, akiknek megadatott, hogy közelébe juthassanak. A megtestesült államérdek volt. Egész fejedelmi tevékenységében nem ismert más tekintetet. S a megtestesült kötelességérzet volt. Egész fejedelmi élete a fáradságot, pihenést, csüggedést, önkíméletet nem ismerő szakadatlan, lankadatlan munkásság folyamata volt. És, t. ház, az erős kötelességteljesítésnek ebbe a kemény munkájába belevitte jóságos lelkének meleg szeretetét. Megadatott neki tiszta és nemes lelkének az a nagy tulajdonsága, hogy jól ismerte és mégis szerette az embereket. Elnéző volt mások hibáival szemben, derült életbölcsességgel szemlélte az emberi gyarlóságokat. Egy tiszta és nemes szív igaz érzésével örült minden szép, jó és nemesnek, amivel találkozott.

E kettős jellemtulajdon: a kemény kötelességérzet és a lelki jóság adta meg egyéniségének különös varázsát. Ebben rejlett forrása annak a lelki nagyságnak, amelyik annyi megpróbáltatáson diadalmaskodott, annak a sztoikus — nem, a szó nem helyes -— annak a keresztény lelki erőnek, amelyet nem törhettek meg a sorsnak egymást érő szüntelen csapásai.

Gyengülő testi erővel, de törhetetlen lélekkel szentelte magát a mai komolyan nagy idők nagy feladatainak. Dolgozott híven mindhalálig. Élete utolsó napján láztól gyötörve erőltette a munkát s meghagyta, hogy költsék fel másnap félnégykor, amidőn utoljára hunyta álomra szemeit.

Ezt a parancsát nem lehetett teljesíteni. Pihenni tért, eltávozott; ebből az elalvásából e földi létben nem várt reá több felébredés.

Bennünket gyászbaborult lélekkel fog el annak a nagy űrnek sajgó tudata, amelyet távozásával maga után hagyott, de egyúttal lelkünk kegyeletének egész melegével fordul emlékezete felé.

Legyen emléke áldott a jelen kor és a késő utókor előtt. Legyen élő tanulság és felemelő nemes példakép mindnyájunk előtt. Amíg magyar lesz e hazában, keresse fel azt a késő utókornak hálás kegyelete.

Csernoch János beszéde (I. Ferenc József halála)

Csernoch János bíbornok, hercegprímás: Méltóságos főrendek! A nagyméltóságú elnök úr hangot adott a méltóságos főrendek mély­séges fájdalmának, amelyet megboldogult apostoli királyunk elhunyta felett érezünk. Jól esik ezek­ben a szomorú napokban szívünkön könnyíteni, és érzéseinket nyilvánítani. Azért hálás köszö­netet mondunk a lelkünk érzéseiből szőtt kegye­letes beszédjéért.

Ahol annyiszor nyilvánítottuk legmélyebb hódolatunkat és törhetlen jobbágyi hűségünket az élő király iránt, ott most elsiratjuk, meg­gyászoljuk, elbúcsúztatjuk őt. Ha már életében is elfogódott lélekkel beszéltünk a mi királyi atyánkról, akinek a szenvedésektől megtört, jóságos agg képe lebegett előttünk, úgy most szent meghatottsággal szólunk a megdicsőült királyról, aki az örök világosság fényességéből tekint le reánk.

Válasszal tartozunk neki. Ő végrendeleté­nek megható soraival beszél hozzánk: «Hálásan köszönöm kedvelt népeimnek a hűséges szere­tetet, amellyel Irántam és Házam iránt szeren­csés napokban és a szorongatás pillanataiban viseltettek. A ragaszkodás tudata jól esett szívemnek és erőforrásom volt uralkodói kötelességem teljesítésében. Őrizzék meg hazafias szellemüket utódom számára is…«

A gyásznak szomorúságában vigasztalás nekünk, hogy királyunk átérezte nemzetének hűséges ragaszkodását és szeretetét. A mi lel­künk árama eljutott az ő szívéhez és erőt adott neki. S a nemzet szeretetének kapcsolata a nagy király lelkével nem szűnt meg a király halálá­val. Az ő hosszú, áldásteljes uralkodásának alko­tásai, értékei és szelleme tovább élnek. A szi­gorú alkotmányosság, a nemzet történeti kiala­kulásának és vágyainak megértése és tisztelete, az állami rend szilárd alapjainak, a vallásnak és erkölcsnek védelme a legnemesebb socialis érzék, amely a trónnak fénykörében az ural­kodó boldogságát a népnek boldogságával kötötte össze, az országnak belekacsolása a legtermészetesebb szövetségbe, amely ebben a világháborúban fényes igazolást nyert és hadseregünket nagy diadalokhoz vezette, a béke és a békés munka szeretete, a vele járó örvendetes haladás és fejlődés I. Ferencz József uralkodásának halhatatlan hagyományai. Ezek a hagyományok mindenkor a legőszintébb hálát és szeretetet fogják kiváltani I. Ferencz József dicső emléke iránt. Mi tehát lelkesen válaszolhatjuk a királynak utolsó üzenetére, hogy életében iránta tanúsított alattvalói szeretetünket örökre megőrizzük.

Méltóságos főrendek! Mióta emberek élnek, a halottak végakaratát mindenkor szentnek tartották. Fokozott mértékben szent előttünk a ravatalon fekvő nagy királynak utolsó akarata. Megfogadjuk a hűséget, a halálig tartó ragasz­kodó szeretetet az ő utódának, a viruló ifjúság­ban, a remények gazdagságával jövő IV. Károly király ő Felségének is. Megfogadjuk azzal az elszántsággal, mint eleink ajánlották életüket és vérüket a legmagasabb uralkodói család ős­anyjának, Mária Teréziának. Megfogadjuk annál nagyobb örömmel, mert új királyunk nemzet­hez intézett első szózatában nemcsak I. Ferencz József trónja, hanem szelleme örökösének is vallja magát. Földíszíttetni kíván mielőbb Szent István király koronájával, hogy a magyar alkotmány iránti tiszteletéről tanúságot tegyen és minél erősebb szálakkal kösse magát a magyar nemzethez. Amikor tehát az új királynak hódolunk, hódolunk a megboldogult király köztünk élő lelkének. Legyen ez a lélek a magyar nemzet védőszelleme, győzelmének és boldog békéjének záloga. Amint a dicsőségesen elhunyt király a vértanúk pályáját befutván, most a győzelem pálmájával lebeg felettünk, úgy érje meg a szenvedésben vele egybeforrott nemzet is a diadalt és békét.

2009. május 7., csütörtök

Hóman Bálint: I. Ferenc József képmása előtt (1926)

Boldog emlékű királyunk, I. Ferenc József Ő Felsége halotti képmása előtt úgy érzem, jelképes áldozat részesei vagyunk.

Magyarország újkori történetének három korszaka volt gazdag és bőkezű kulturális alkotásokban, három korszakát jellemzi a céltudatos nemzeti művelődéspolitika. Az első - Oláh Miklós és Pázmány Péter, Erdélyben Bethlen Gábor és Rákóczi György kora - az egyházi kultúrpolitika, egyházi és felekezeti intézmények korszaka; a második - József nádor, a Széchenyiek, Telekiek és társaik érája - a főúri kultúrpolitikáé, társadalmi alkotásoké; a harmadik - a kiegyezést követő négy évtized, mikor az állam fogalma egybeolvadt Ferenc József személyével - az állami kultúrpolitika, állami alkotások kora.

Mai ünnepségünkön e három korszak szelleme ölelkezik. Széchenyi Ferenc és József nádor megifjodott múzeumában a nagy alapítók ivadékainak és utódainak élén Pázmány Péter méltóságának örököse hódol Ferenc József emlékének, mint a történeti Magyarország feltámadásához vezető kultúrmunka szimbólumának. S a régi fényükben tündöklő öreg falak közt kultúrfejlődésünk három hatalmas tényezője - egyház, állam és társadalom - a múltnak áldozva tesz tanúságot a nemzet élni- és áldozniakarásáról, kultúránk jövőjébe s vele Magyarország feltámadásába vetett erős hitéről.

Ez áldozat, e hitvallás hatása alatt Nagy-Magyarország és a nemzeti kultúrmunka élő szimbólumaként veszem át halott királyunk remekbe öntött utolsó képmását.

Beszéd 1926. évi október hó 22-én.

2009. május 2., szombat

Hám János: Mivel tartozunk fejedelmünknek?

Alkalmi beszéd

I-ső Ferencz József császár és apostoli király ő Felsége
uralkodásának első évfordulójára

(Dec. 2. 1849.)


„Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak”
„engedelmesek legyetek az Istenért a királynak, mert ez az Isten akaratja”
Így inti a keresztényeket sz. Pál
a Róm. 13. 1. és sz. Péter 1. lev. 2. 13.

A mai nap egy nevezetes, mindnyájunkat igen érdeklő történeti eseményre emlékeztet bennünket; emlékeztet felséges urunk és apostoli királyunk Ferdinándnak azon elhatározására, mely szerint boldogságunk biztosabb eszközlése tekintetéből koronájáról lemondott és a cs. kir. család megegyezése és határozata után Ferencz József mostani urunkra általszállott, ennek emlékét hazánknak az áldott békét visszaszerezve, magunkat a nyomasztó ínségtől, birtokunk és életünk veszélyétől megmentve, biztosítva látjuk, tapasztaljuk, érezzük; hálával tartozunk ezért Istenünknek, ki felettünk őrködött és midőn bűneinkért méltán ostorozott és szenvedni engedett, de végképpen elveszni nem engedett, hanem rajtunk irgalmasan könyörülve, a végpusztulástól megőrzött; hálával fiatal fejedelmünknek, kinek jó szándékát s fáradhatlan igyekezetét az Ég megáldotta, általa a felbomlott jó rendet helyreállította és az áldott békét visszaadta; hálás érzésünk bebizonyítására tartottuk a mai különös ájtatosságot, „Te Deum”-ot, mellyel Istennek az ő rajtunk könyörülő irgalmasságáért hálát adtunk; és hogy királyunknak malasztját és áldását adni, neki hosszas, dicső és boldogító kormányzást engedni és ez által hazánkra és mindnyájunkra áldását terjeszteni méltóztassék, buzgón könyörögjünk; ájtatosságunk céljával megegyezőnek tartom, ha röviden elmélkedni fogunk a felett, hogy 1-ször mivel tartozunk valamint polgári, úgy vallási kötelességünk szerint fejedelmünknek? 2-szor mi indítson hathatósan kötelességeink teljesítésére? Tartozunk tántoríthatatlan hűséggel, kész engedelmességgel, szíves szeretettel, az adónak hűséges fizetésével és egyéb polgári terhek viselésével; ezek teljesítésére kötelez a polgári társaságnak szerkezete, természete és törvénye, a ker. vallásnak, az Istennek parancsa, a fejedelem iránti hálánk és önnön javunk.

A jó és igaz keresztény alattvalónak törvényes fejedelme iránti kötelességei a tántoríthatlan hűségben, tökéletes engedelmességben, szeretetből folyó mély tiszteletben, az adó és egyéb közterhek hűséges viselésében és a fejedelem jóléteért való buzgó imádságban központosulnak; az igaz ker. alattvaló

1-ször is tántoríthatlan hűséggel s kész engedelmességgel viseltetik fejedelméhez; oly hűséggel, melyet sem szép ígéretek, kecsegtetések, ámítások meg nem tántorítanak, sem fenyegetések vagy üldözések meg nem ingatnak, s oly engedelmességgel, mely szerint magát és cselekedeteit, mindenkor és mindenben fejedelmének rendeleteihez alkalmazza, annak minden rendeleteit szentül teljesíti; mert ezt kívánja tőle mind a társadalomnak szerkezete, természete és alaptörvénye, mind az Isten parancsolata. Mi lenne az emberi társadalomból, ha nem volna abban parancsoló hatalom, melynek minden alattvaló engedelmeskedni tartozik? Fennállhatna-e a nélkül, ha mindenki azt tehetné, ami neki tetszik, vagy amire szenvedélye ragadja? lenne-e akkor rend? lenne-e a vagyonnak és személynek biztonsága? pedig nemde ezek a társadalom főjavai és kellékei? A polgári társaságnak természete múlhatatlanul megkívánja, hogy az alattvalók fejedelmeik iránt hívek legyenek és engedelmesek, e kötelességet még erősebbé teszi a ker. vallás, az Isten parancsolatja.

Miképpen állítja előnkbe a ker. vallás a világi fejedelmeket? úgy, mint Istennek a földön helytartóit: „Általam — ú. m. az örök bölcsesség — országolnak a királyok és végeznek igazat a törvényszerzők. Általam uralkodnak a fejedelmek és végeznek igazságot a hatalmasok.” (Péld. 6. 8. 15.) Íme, mily nagy, mily magas, mily felséges azon állás, melyben maga az Isten állítja előnkbe a fejedelmeket! Íme az Isten által, az örök királynak, a királyok királyának nevében uralkodik felettünk Ferencz József, a mi apostoli királyunk! Íme úgyszólván az Isten maga közli vele hatalmát, melyet e földön az ő nevében gyakoroljon, az ő nevében minket kormányozzon, rendeleteket, parancsokat adjon. Őt tehát nekünk — kik az ő alattvalói vagyunk — úgy kell tekintenünk, mint az Istennek helytartóját e földön; ki iránt tántoríthatlan hűséggel, parancsolatai iránt kész engedelmességgel viseltetni tartozunk, és azért ha a hűséget, esküvel is erősített hűséget megszegjük, parancsolatait lelkiismeretesen nem teljesítjük, nem csak hibát, de valóságos bűnt követünk el; aki a király rendeleteit megveti, az magát az Istent, kinek ő helytartója, veti meg; oly igazság ez, melyet az Isten csalhatatlan igéje kimondott, oly igazság, melyről sz. Pál a rómaiakhoz ily hathatósan ír: „Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak; mert nincs hatalmasság, hanem csak Istentől, amelyek pedig vannak, az Istentől rendeltettek. Aki tehát ellene áll a hatalmasságnak, Isten rendelésével áll ellene, az ellenszegülők pedig magoknak szereznek kárhozatot… annak okáért szükség, hogy engedelmeskedjetek, nem csak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is, … mert azért adok adót is, mivel ők Isten szolgái — adjátok meg tehát mindennek, amivel tartoztok.” — (Róm. 13-1.) Oly világosak, oly félremagyarázhatlanok az apostol szavai, hogy itt minden további magyarázat felesleges, világosan kimondja, hogy tartozunk hű alattvalók lenni. Tartozunk kész engedelmességgel teljesíteni parancsolataikat és okul azt adja, mert ők az Isten szolgái, az ő helytartói és ha az ő rendeleteiknek ellenszegülünk, magának az Istennek szegülünk ellen, s nem csupán a király, hanem az Isten ellen is vétkezünk; arra is emlékeztet az apostol, hogy az Isten a királyoknak fegyvert is adott kezeikbe az ellenszegülők büntetésére; inti azért az apostol a híveket, hogy féljenek áthágni a parancsokat; mert nem ok nélkül hordják a fegyvert, joggal bosszút állván ez engedetleneken; de ha ki tudnák is kerülni a büntetést, Isten előtt, kinek szolgái, sem a bűnt, sem a büntetést ki nem kerülhetik; azért kötelesek engedelmeskedni nem csak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is; nem lehet az lelkiismeretében nyugodt, nem maradhat az Isten előtt büntetés nélkül, ki hűtelen és engedetlen királyához; ily nyílván, ily erősen szólott az apostol a keresztény hívekhez fejedelmeik iránti kötelmeikről és csak azt fejtette ki bővebben, amit Üdvözítőnk mondott e szavakkal: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré,” a császár iránti hűség és engedelmesség tehát nem csak polgári de vallási szent kötelesség is; nem lehet az igaz keresztény, aki királyának nem hű és engedelmes alattvalója; mert megszegi keresztény kötelességét, azért a keresztények a császárok, királyok, a fejedelmek iránt kezdettől fogva megőrizték a hűséget, és lelkiismeretesen teljesítették parancsolatjaikat még akkor is, midőn azok pogányok voltak és a keresztényeket hitök miatt kegyetlenül üldözték. Ismeretes, mit írt Tertullián a keresztények elleni gyanúsítások megcáfolására a 2-ik században, és miután elszámlálta a pogány császárnak, mily nagy kegyetlenségeket szenvednek a keresztények a pogányoktól és a császároktól, így szólt hozzá: „Mit? még is tapasztaltátok-e, hogy mi e kegyetlenségeket csak legkevésbé is megbosszulni akartuk volna? és ezt mi nem tehettük volna, ha akarjuk? ha nekünk szabad volna az erőt erővel visszaverni, a rosszért rosszal visszafizetni, ellenségeinken bosszút állni? de ettől mentsen Isten! ezt nekünk a mi vallásunk nem engedi; gondolod, hogy az erő, a szám nálunk megfogyatkoznék, hiszen mindenütt elterjedtünk, falvak, városok, szigetek, tartományok, minden helyek megteltek keresztényekkel, csak templomaitokat hagytuk meg nektek, — nem viselhetnénk-e mi hadat, ha nálunk megöletni inkább, mint ölni szabad volna?” Hasonlóan írtak szent Jusztin és Lactantius, sőt még a pogányok is szoros kötelességnek ismerik a fejedelmek iránti engedelmességet és nagy bűnnek azok ellen fellázadni; a pogánynál is rosszabb tehát az olyan keresztény, ki megtagadja fejedelmének az engedelmességet, és pártot ütni vakmerősködik.

2-szor. A keresztény alattvaló szíves szeretettel, hódoló tisztelettel viseltetik fejedelme iránt; úgy tekinti ő azt, mint Istennek helytartóját a földön, mint népének atyját és mind e két tekintet szíves szeretetet és tiszteletet parancsol. — A fejedelem, az Istentől gondviselésére bízott népének, alattvalóinak atyja, kinek éppen úgy, mint a szülőknek kötelességében áll őket minden veszedelemtől megőrizni, bántalmak ellen oltalmazni, boldogságukat eszközölni, előmozdítani. Ámde Isten parancsolatja arra kötelezi a gyermekeket, hogy szüleiket tiszteljék: „Tiszteld atyádat!”, tehát az alattvalók is tartoznak szeretni, tisztelni fejedelmöket és valóban Isten a szent írásban éppen úgy parancsolja tisztelni a királyokat, mint a szülőket; mert valamint parancsolja: „Tiszteljed atyádat” úgy ezt is mondja: „Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek, mert ez az Isten akaratja.” (Petri 2. v. 15. 17.)

3-szor. A keresztény alattvaló megfizeti az adót és hűségesen részt vesz a közterhek viselésében. — A társadalom és állam fennállására, az országnak a kültámadások elleni védelmére, a rend, nyugalom, és személyi biztonság fenntartására, — az igazság kiszolgáltatására, az ország virágzásának és lakosai boldogságának előmozdítására sok költség, sok kiadás kívántatik; és mi természetesebb és igazságosabb, mint az, hogy ezen terheket azok viseljék, kik a társadalom és állam jótéteményeiben részesülnek? Ezen kötelességet a keresztény vallás is elismeri s megerősíti. Édes Üdvözítőnk ezt mind szóval tanítja, mind példájával mutatja, szóval tanítja midőn így szól: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré” (Máté 22.) és példájával, midőn az adót magáért és Péterért lefizette, (Máté 17.26) azért szent Pál is nyíltan parancsolja: „Adjátok meg mindennek, amivel tartoztok: akinek adóval, adót; akinek vámmal, vámot; akinek félelemmel, félelmet; akinek tisztelettel, tiszteletet.” (Róm. 13.7.)

Végtére 4-szer a keresztény alattvaló buzgón imádkozik fejedelmének jólétéért, tudván, hogy azzal az ő jóléte is szoros kapcsolatban van, de azt is tudván, hogy minden jó adomány, minden boldogság onnan felülről van, leszállván a világosság Atyjától; tudván, hogy Isten segedelme nélkül semmi jó sem eszközölhető; a legjobb szándék, a legszilárdabb akarat, a legbuzgóbb törekvés, a legfáradságosabb igyekezet sem szerezheti meg a király és alattvalói boldogságát, ha csak Isten kegyelme nem vezérli a királyt és az ő munkálkodását nem kíséri áldásával; azért az Istentől buzgón ás állhatatosan kér kegyelmet és áldást a királyra. Erre inti a keresztényeket sz. Pál apostol, midőn Timoteusnak írja: „Kérlek azért, hogy mindenek előtt legyenek könyörgések, imádságok, kérések, hálaadások … a királyokért s mindazokért, kik méltóságban vannak, mert ez jó és kellemes a mi Üdvözítő Istenünk előtt.” (1. Tim. 2.1-3.)

Ezek rövid kivonatban az igaz keresztény alattvalónak fejedelme iránti kötelességei. — Mi jó keresztények, hű polgárok akarunk lenni, teljesítsük tehát szentül és minden igyekezettel e kötelességeinket; indítson erre annak meggondolása, hogy e nélkül a társadalom fenn nem állhat és mi annak javaiban, jótéteményeiben nem részesülhetünk; indítson annak megfontolása, hogy e nélkül Isten kedvében nem lehetünk, mert ezt ő parancsolja és hogy ennek megszegésével magunkat a kárhozatba taszítjuk; indítson saját javunk, ha teljesítjük és siralmas sorsunk, ha ellene szegülünk; a szomorú tapasztalás eléggé megtaníthatott, mily siralmasak, mily veszélyteljesek, mily messze és még az ártatlanokra is kiterjedők az engedetlenség és ellenszegülés káros következései.

Legyünk tehát törvényes fejedelmünk, felséges Ferencz József apostoli királyunknak hűséges, engedelmes alattvalói, teljesítsük iránta minden kötelességeinket, melyek a társadalom természetéből reánk háramlanak, de a keresztény vallás által is szentesítve vannak; könyörögjünk gyakran a mi királyunk jóléteért. Küldjük ájtatos imáinkat az isteni felség trónja elé, öntsük ki szívünk kívánatát Annak színe előtt, kinek kezében vannak a királyok szívei és hatja azokat, ahova akarja. Kérjünk neki hosszas és boldog életet; kérjünk áldást kormányzására, mondjuk a királyi zsoltárossal: „Uram! tartsd meg a királyt és hallgass meg minket az napon, melyen segítségül hívunk téged.” (19. Zs. 10. v.) „Figyelmezz Isten a mi imádságunkra, vezéreljed a mi királyunkat, légy neki az erősség tornya ellenségei ellen. Adj napokat a király napjaihoz és terjeszd esztendeit nemzedékről nemzedékre. Isten add jogodat és igazságodat a királynak, hogy igazságosan ítélje a te népedet, hogy az ő napjaiban kivirágozzék az igazság és béke bősége, és tengertől tengerig uralkodjék, legyen áldott az ő neve és dicsőségével teljék be az egész föld. Úgy legyen, úgy legyen.” (71. Zs. 1-19.)

2009. május 1., péntek

Hám János kinevezett hercegprímás körlevele az alesperesekhez

Kötelességünk levén a hazánkban több hónapok óta villongó belháború s ezzel járó sokféle nyomorok megszüntetésére szent hivatásunk körében a hozzánk egyedül illő és szelíd erkölcsi hatás útján közremunkálni; nem késhetek éppen most, midőn az óhajtott kibékülés és kiengesztelődésre helyező idő s alkalom megnyílt, ntiszt. uraságodat utasítani s figyelmeztetni azokra, miknek tudása, terjesztése s követése által a béke, s törvényes rend helyre állítását, s ezzel az eddig fájdalmasan tapasztalt romlás és pusztulás, s a jövőben fenyegető nagyobb ínség megszünendését részünkről eszközölhetőnek remélhetjük.

1-ször. A sokszor hányatott s veszélyben forgott Magyarhon leginkább annak köszönheti ezeréves fennmaradását, hogy többféle nemzetiségekből való lakosai a törvényes király s az ország alkotmánya körül egyesülvén, a trónt s az alkotmányt minden erejükkel megvédeni s a kir. Felség iránt hűségüket s hódolatukat szóval és tettel bevallani őszintén törekedtek; most is csak az fogja megmenthetni hazánkat a hosszas háború veszélyeitől, ha annak minden polgárai s bármily osztályú lakosai törvényes Urunk s Királyunk I. Ferenc József iránt alattvalói hűségöket tartózkodás nélkül bevallani, s legfelsőbb rendeleteit hódolattal elfogadni s teljesíteni sietendnek. Isten akaratja, hogy minden lélek a felsőbbségnek alávetve legyen; Üdvezítőnk parancsolatja s példaadása és az apostolok intései köteleznek bennünket, hogy a törvényes uralkodó s küldöttei iránt engedelmességgel viseltessünk s mivel a jelen mozgalmas idők szövevényes fejleményei alatt a szó, írás s izgatás mesterségével a magyar nemzetnek királya iránti eddig tántoríthatatlan hűsége, s hódolat sokakban megingatott, ntiszt. Uraságodat ezennel felhívom, hogy mint maga igyekezzék híveit Őfelsége Urunk királyunk iránti köteles engedelmességre inteni s buzdítani, mint pedig az őrködése alatt álló többi lelkipásztorokat is ez értelemben kellően utasítsa, nehogy a nép engedetlenség által Őfelségének neheztelését s hatalmas hadseregének bosszúját vonja magára.

2-szor. Hazánkban a politikai bonyolódások a jelen fokra talán nem is hágtak volna, ha V. Ferdinánd királyunk őfelségének, ki ez országban 14 év lefolyása alatt atyai szelídséggel uralkodott, viszonyainkra vonatkozó legkegyelmesebb rendeletei s nyilványítványai köztudomásra eljuthattak volna; de szerencsétlenségükre ezeket csak az országot megszálló császári királyi seregek hozták meg nekünk, s főparancsnokuk herceg Windischgrätz Alfréd tábornagy, s teljeshatalmú cs. kir. biztos úr őfőméltósága kívánatára, bár utólagosan is, kihirdetésük már csak azért is szükségesnek látszik, miszerint ne hírből vagy hallomásból, hanem magától a kir. Felségtől tudhassa meg kiki, miben állott őfelségének V. Ferdinándnak és miben áll mostani legkegyesebb Urunk királyunknak I. Ferenc Józsefnek az ország kibékítésére vonatkozó legmagasabb szándoka és törekedése. Ugyanezért a múlt évben szeptember 22 és ugyanazon hó 25-én Magyarország népeihez intézett legmagasabb nyilványítványokat, az október 20-án kibocsátott legfelsőbb nyílt rendelettel együtt ./. november 6-án és 7-én kiadott manifesztumokat .//. .///. és azon nevezetes okleveleket /4 és /5 alatt, melyekben őfelségének V. Ferdinándnak trónróli lelépése, s Őfelségének I. Ferenc Józsefnek trónfoglalása Magyarországnak külön tudtul adatik, több példányokban oly utasítással küldöm meg ntiszt. uraságodnak, miszerint azokat a hívek előtt ..hirdesse, s hirdettesse ki, kettőre kívánván c. uraságodat s általa a többi lelkipásztorokat ez érdemben különösen figyelmeztetni, ú. m,

a) Többen még az értelmesebbek közül is azt kezdték vala hinni, hogy miután V. Ferdinánd király, kinek Magyarország mint megkoronázott törvényes fejedelmének hűséggel s engedelmességgel tartozott, a trónról lemondott, s alattvalóit a hűségi eskü tartozása alul felmentette; az országban a királyi legfőbb hatalom megszűnt, a trón üres, s a jövendő királyt talán majd a nemzet fogja választani, e tévedés úgy látszik sokakat eltántorított, holott a pragmatica sanctio kétségtelen s határozott szavai szerint a magyarországi királyság oly elválhatlan kapcsolatban áll az ausztriai összes birodalommal, hogy az örökösödés rendén következő ausztriai uralkodó fejedelem egyszersmind a magyar koronának is birtokába lép, s Magyarországnak törvényes királyává lett, kinek az ország hódolni, s kit megkoronázni tartozik. Az 1723-i I. és 2. sarkalatos törvényekről bővebb felvilágosítást adhatnak.

b) A november 6-án s 7-én kibocsátott legmagasabb királyi nyilatkozatok azért is fontosak és figyelemreméltók, mivel azokat I. Ferenc József őfelsége december 2-án kiadott legkegyelmesebb manifesztumában maga is helyben hagyni, s megerősíteni méltóztatott. A nov. 7-iki nyilyányítvány a földmívelő népet az újabb törvények által engedélyezett nyeremények fennhagyása iránt ünnepélyesen biztosítja.

3-szor. Az őfelsége által az ország kibékítése végett herceg Windischgrätz főparancsnoksága alatt hazánkba küldött cs. kir. hadseregek felől a nép között mindenféle rémletes álhírek terjesztvén el, szinte szükségesnek tartom, hogy azon proklamációk is, melyeket őfőméltósága a főparancsnok s teljeshatalmú királyi biztos Magyar- és Erdélyország lakosaihoz több rendben intézett, de amelyek mindeddig tudomásukra nem juthattak, jelesen a nov. 13-án, decemb. 18-án /7 és 14-én /8 múlt évben, és folyó évben január 7-én /9 Budán kelt s /6/7/8/9 alatt ide csatolt, hirdetvények a népnek adassanak tudtára. Ugyanis ezekből világos, hogy a cs. kir. hadseregek nem ellenséges szándokkal léptek be az országba, hanem mint urunk királyunk legfőbb hatalmának, s a törvényes rendnek helyreállítói, a személy és vagyon-bátorság védelmére s biztosítására, a legszebb renddel s példás fegyelem alatt haladtak elő Budapestig, hol jelenlétök alatt rend, béke és csendesség uralkodik, ipar, kereskedés és más üzletek élénkülni kezdettek, sőt a polgári szabadság kellő mértékét is mindenki háborítatlanul élvezheti. Minthogy pedig a cs. kir. hadseregek háborgatása vagy bántása bárhol is veszélyes következményeket szülhetne, jó lesz figyelmeztetni a népet, hogy irányokban magát önként megadó készséggel viseltessék, nem félhetvén, sem személyük, sem vagyonuk semminemű bántásától, és hogy azt részéről is a szükségesekben támogatni iparkodjék.

És ezek azok, miknek közlése által ntiszt. uraságodat alattvalói s lelkipásztori kötelességének oly móddali teljesítésére hívom fel, miképp a fennforgó, vagy könnyen változható körülményekben a pásztori ildom, s a körültekintő óvatosság javasolni fogják, kérvén Istent, hogy adjon nekünk békességes időket, miszerint az úr szőlője munkánk s fáradtságunk után gyarapodhassék, s félelem nélkül vezethessük a nyájat a kies legelőre, hol üdvezítő religiónknak boldogító tanítványai virítanak, s az isteni kegyelmek tiszta forrásai csergedeznek. Az úr legyen mindnyájunkkal.

Kelt Pesten, január 12-én 1849.
A püspöki kar nevében

Hám János m. p.
kegyelmesen kinevezett prímás

A magyar püspöki kar körlevele (1849, Pest)

Pásztori levél

a magyarhoni kat. egyház minden tisztelendő lelkészeinek és a minden renden levő, Krisztusban kedvelt kat. híveinek az Úrtól üdvet, áldást és békességet!

Jóllehet a mi isteni Üdvözítőnktől ránk bízott főpásztori hivatal köré­ben, leginkább csak azokra kell terjedni atyai gondosságunknak, mik Krisztus­ban kedvelt híveink lelki szükségeinek kielégítéséhez tartoznak; de mivel őket az üdvösség útján csak úgy vezérelhetjük legbiztosabban, ha kedves hazánk a pusztító belháború félelmei alól felszabadulván, abban a legfőbb királyi tekintély és hatalom, s vele a törvényes rend ismét helyre áll: köteles­ségünknek ismerjük, éppen ez időszakban, midőn a legforróbban visszaóhajtott béke és nyugalom elérhetésére oly kedvező alkalom nyílt meg, atyai szózatot intézni a kormányunk alatt levő tisztelendő lelkipásztorokhoz, valamint Krisztusban kedvelt minden katolikus híveinkhez is, hogy engesztelő szavaink hangjaiból megértsék és szívökre vegyék alattvalói hűség és engedelmesség kötelességét, melytől sokan a politikai viszonyok szövevényes fejleményei alatt eltántoríttatván, az ellenszegülés veszélyes útjaira sodortattak.

Mi, kik a honban áradozó békétlenség hosszú ideje alatt nem késtünk a lelkipásztorokat s kedvelt híveinket a törvényes felsőbbség rendeleteinek pontos teljesítésére inteni, s az újabb törvények engedményeinek okszerű és békés felhasználására figyelmeztetni: most sem állhatunk ellent lelkünk benső ösztönének, hogy a lelki vezérletünkre bízottakat a tévedések örvényé­ből kiragadni, s az ország kibékéltetésének közelgő idején, a törvényesség útjára visszavezetni igyekezzünk. Mert a béke és szeretet Istenének szolgái levén, valamint papi tisztünknél fogva a béke hirdetése és ajánlása illik leginkább mi hozzánk; úgy meggyőződésünk is az, hogy csak a törvényes enge­delmességre való általános visszatérés mellett lehet az országban naponta növekedő nyomor és ínség megszűntét reményleni.

A sokszor hányatott és veszélyben forgott Magyarhon leginkább annak köszönheti már szinte ezer éves fennmaradását, hogy többféle nemzetiségből álló lakosai a törvényes király trónja s az alkotmány körül egyesülvén, azt és ezt minden erejökkel megvédeni, s irántuk a függés, engedelmesség és ragaszkodás hódolatát szóval és tettel bevallani törekedtek.

A magyar nemzetnek királyai iránti tántoríthatatlan hűségét hazánk történetének évkönyvei magasztalva hirdetik, s maga a nemzet is e jellemző erényének öntudatából mindig új erőt merített a trón és Ősi alkotmány megmentésére, hol azokat veszély fenyegette.

Az alattvalói hűség és engedelmesség, a kereszténynél vallás parancsolta lelkiismeretes kötelesség, melyet megszegni, az apostol bizonyítása szerint annyit tesz, mint Isten rendeletének, ki által uralkodnak a királyok, ellenszegülni. Üdvözítőnk, az apostolok és első keresztények kötelező példái mutatják nekünk, hogy a törvényes fejedelmeknek engedelmeskedni tartozunk, mert Isten rendelete, hogy minden lélek alá legyen a felsőbb hatalomnak vetve.

Az ausztriai házra ezelőtt több mint háromszáz évvel törvényes úton szállott a magyar korona. Későbben pedig az ország rendéinek kívánatára, az 1723-i 1. s 2. törvénycikkek által a trónörökösödés rendé úgy határoztatott meg, hogy az ausztriai örökös tartományok mindenkori uralkodója, egyszersmind elválhatlan kapcsolatban, Magyarország törvényes királya is legyen.

Lemondtak ezáltal éspedig valamíg az ausztriai felséges háznak bármely ivadéka életben lesz, mindenkorra, az ország rendei királyválasztási minden jogukról, s ezt még csak azon esetre tartották fenn, ha az ausztriai ház és uralkodó egész család (mitől az isteni gondviselés őrizzen!) kihalna.

Ezen örökösödési rend szerint a magyar királyi trón, akár halál, akár lemondás által jöjjön üresedésbe, (mely utóbbi trónváltozási módra nézve sem hiányzanak honi történeteinkben példák) a közvetlenül következő trónörökös, vagy ha jogáról ez is önként lemondana, ennek legközelebbi törvényes utódja lép az ausztriai császár s magyar királyi trón birtokába.

Így történt ez legközelebb, múlt évi december hó 2-án, midőn a tizennégy év lefolyása alatt atyai jósággal és szelídséggel uralkodott I. Ferdinánd, ausztriai császár, Magyarországnak e néven ötödik királya, ugyanaznap kelt legmagasabb manifesztumában kimondott okoknál fogva, az ausztriai összes birodalom uralkodói székéről, következőleg a vele válhatatlanul összekapcsolt Magyarország koronájáról is leköszönvén, az örökösödés rendén arra hivatott testvéröccse pedig, fenséges Ferenc Károly cs. k. főherceg, a koronáhozi jogáról egyszersmind ünnepélyesen lemodnván, ennek elsőszülött fia, fenséges Ferenc József, kit a pragmatica sanctio szerint ezen visszalépések után az uralkodás egyenesen és törvényesen illet, az ausztriai császári s magyarországi királyi trónt I. Ferenc József név alatt azonnal elfoglalta.

Nem szűnt meg tehát V. Ferdinánd lelépésével a királyi hatalom ez országban, s azon hűségi eskü, melynek kötelezésétől a lelépő felség ön személyére nézve, addig volt alattvalóit felmentette, szintúgy kötelező erővel bír a trónra lépett I. Ferenc József királyunk Őfelsége irányában, ki sarkalatos törvényeink értelmében teljes joggal vette át az uralkodást és kitől az engedelmességet senki ezen alkotmányos hon polgárai közül bűn nélkül meg nem tagadhatja; mert Üdvözítőnk nyíltan parancsolja, megadni a császárnak, mi a császáré; az apostolok fejedelme pedig II. levelében arra inti a keresztényéket, hogy engedelmeskedjenek a felsőbbségnek, akár magának a fejedelemnek, mint legfellebb valónak, akár a helytartóknak, kik tőle küldetnek; mert ez az Istennek akaratja.

Azért kellé pedig hazánk ezen alkotmányos viszonyait a lelkipásztorok és kedvelt híveink előtt bővebben is felvilágosítanunk, mivel tudjuk azt, hogy a hon lakosainak legnagyobb része a dolgok és események elhallgatása vagy szántszándékos elferdítése által a szabadság s törvényszerű függetlenség túlfeszített eszméivel ragadtatott azon veszélyes harcra, melynek valamint kitörése az országot nyomorral és rendetlenséggel borította el: további folytatása azt a veszély és soká tartható ínség örvényébe sodorhatja.

Magyarországnak sajátos helyzete, s jóllétének és ősi függetlenségének biztosítása tette szükségessé, hogy a bölcs előrelátó elődök az ősi alkotmány megtartása mellett, az országot ugyanazon egy uralkodó személyében, és a kölcsönös védelem biztosítása alapján, az ausztriai örökös tartományokkal elválaszthatatlan kapcsolatba hozták és szövetséges állásba léptették.

Azóta a hont századokon át pusztította vad ellenség innen visszanyomatott, az ország határai s a külbéke hosszabb időre biztosíttattak. Az ausztriai házból származó királyok alatt épült föl e hon a török hagyta romok alól, indult virágzásnak köztünk a tudomány és a polgárisodás, s amit legelöl kell vala említenünk, a katolikus egyház, mely e honban is, a mohácsi veszélyt nyomon követett vallási szakadás által kimondhatlan sok veszteségeket szenvedett, az ausztriai házból eredett dicső apostoli királyok védnöksége alatt újult föl viszontagságaiból.

Azért, noha a múlt évben ápril 11-én bezárt pozsonyi országgyűlésen alkotott új törvények a régi alkotmányon lényeges változtatásokat tettek, a trónörökösödés rendét, s Magyarországnak az örökös tartományokhozi törvényes viszonyát sértetlenül hagyták, s mint a törvénycikkek élőbeszédében olvasható, az országos rendek a pragmatica sanctióra hivatkozva, a nemzetnek ama fönnebb dicsért jellemét is, miszerint a felséges uralkodó házhoz örök hűséggel ragaszkodik, kiemelendőnek tartották.

Több fejedelmi legmagasabb nyilvánítmányok, melyekben őfelségöknek, V. Ferdinándnak, valamint felséges utódának I. Ferenc Józsefnek, a magyar néphez és országhoz intézett atyai intéseik s az ország kibékítésére célzó legfelsőbb rendeleteik foglaltatnak, vagy csak rosszul értelmezett fordításokban jöttek e honban köztudomásra, vagy nagyobb részt a nyilvánosság elől elvonattak. E körülmény s a nép kedélyét felzaklató, szenvedélyeit izgatottságban tartó alaptalan hírek s koholmányok folytonos terjesztése, elhomályosították sokak előtt azon kötelesség ismeretét, s meggyengítették bennök a kegyelet azon érzelmeit, melyekkel egy ország sem dicsekedhetett inkább, mint a királyához még a hatalmas francia hódító csábításainak dacára is hűségben megmaradt Magyarország.

Holott azon okiratok tanúsága szerint nem szenved kétséget,

1-ször: hogy ő császári királyi felségének, V. Ferdinándnak atyai legmagasabb szándoka és törekedése eleitől fogva oda volt irányozva, miszerint a hazánkban megzavart békét helyreállítsa, s a viszálkodás szerzőit a törvényes engedelmesség útjára visszaszólítsa.

2-or. Hogy ő cs. kir. felségök, V. Ferdinánd és I. Ferenc József nem akarják szabadságunkat, vagy nemzetiségünket elnyomni; sőt azok további fenntartását ünnepélyesen biztosítják; és hogy különcsen a földmívelő népet az újabb törvények által megszüntetett úrbéri robot és dézsma visszaállítása iránt terjesztett álhírek alaptalanságára figyelmeztetvén, a részökre törvény által engedményezett nyereményeket minden jövendő időre biztosítani kegyeskedtek.

3-or. Hogy a cs. kir. hadsereg élén főméltóságú herceg Windischgrätz, mint főparancsnok és teljes hatalmú k. biztos, Őfelsége legfelsőbb rendeletéből s egyedül azon békességes célból lépett az országba s haladt egész Budapestig, miszerint ezen, a legszebb rendet tartó és példás fegyelem alatt álló hadierőnek tekintélye által lefegyverezze az ellenszegülőket, s a személy- és vagyonbátorságot biztosítván, a törvényes rendet s az irántai tartozó engedelmességet az egész országban visszaállítsa. Kinek is e szerint, mint az ország kibékéltető jenek magas rendeleteit nemcsak elfogadni, hanem pontosan teljesíteni, sőt a parancsa alatt levő cs. kir. hadseregnek támogatása által üdvös céljainak kivitelére segédkezet nyújtani tartozunk. Csak így remélhetvén azt, hogy alkotmányos szabadságunkat, melyet a pártütés kockára tett, megmenthessük.

Ugyanazért, miután egy részről a törvényes fejedelem iránti hűség s engedelmesség őszinte és tartózkodásnélküli bevallása legszorosb polgári s keresztényi kötelességünkben áll; másrészről pedig semmit inkább nem óhajthatunk, mint, hogy e honban a száműzött béke visszatérésével, a jó rend s közcsendesség helyre álljon, s a polgárok elébbi iparuk s munkásságuk folytatása által, jóllétük elővitelét háborítatlan szorgalommal eszközölhessék; mint sz. Pál apostol meghagyta utódának sz. Titus krétai püspöknek, hogy a gondjaira bízott híveket a fejedelmek iránti engedelmességre s alattvalói meghajolásra intse: úgy mi is intjük és kérjük az Úrban mindnyájukat, kiknek üdvössége fölött őrködnünk parancsolta az Űr, tőlünk egykor számot veendő, de kiknek földi boldogságát is szívünkből óhajtjuk; miszerint az általunk őszintén és igazságban előadottak nyomán ne késsenek I. Ferenc József törvényes királyunk s urunk őfelsége iránt, szóval és tettel hűséget s engedelmességet tanúsítani és ne várják be azon időpontot, hogy azon országot, mely a hűségben magát más által megelőztetni soha sem engedte, őfelsége törvényes urunk, királyunk hadseregeivel kényteleníttessék meghódítani. Csak egy éve még, hogy mostani urunk Őfelsége legelső hivatalos föllépésével az ország fővárosában mindnyájunk szeretetét, tiszteletét s bámulatát magához hódította vala; akkor az ország Őfelségében egykori dicső, s a nemzethez különös vonzalmat tanúsító királyát üdvözlette: most az isteni gondviselés őfelségét megadta nekünk és a nagy birodalomnak; s mivel gondosan és hazánk iránti folytonos figyelemmel neveltetett föl, az Úr, ki a népek millióinak jóllétét tette le kezeibe, megadja neki bölcsességének s igazságának azon ismeretét, mellyel népeit erős karral fogja védeni, szelíd jósággal kormányozni, jogtisztelet, igazságkiszolgáltatás, a szellem s anyagi kincsek fejlesztése által boldogítani.

Kérjük tehát sz. Pál apostol szavaival a lelkipásztorokat és kedvelt híveinket, hogy Ferenc József őfelségéért, mint az ország törvényes királyáért, s azokért, kik a felsőbbségben vannak, tartassanak imádságok és könyörgések, miszerint csendes és nyugodt lehessen életünk az isteni félelem megőrzése által. Különösen pedig rendeljük, hogy a szent misében ott, ahol a király nevének kell megemlíttetni: I. Ferenc József urunk királyunk neve soroztassék, Őfelsége, I. Ferenc Józsefért a nyilvános könyörgés megtartassék, egyszersmind pedig, hogy a békességért eddig folytatott nyilvános könyörgések míg, mint mi reményljük az isteni jóság és szeretet az áldott békét és nyugalmas időket visszaadja, ezután is naponkint mondassanak el. — Végezetre pedig a békességnek Istene, aki a juhoknak az örökké tartó szövetség vére által való nagy pásztorát, a mi urunk Jézus Krisztust a halálból kihozta, igazgasson titeket minden jóra, hogy az ő akaratját cselekedjétek, munkálván bennetek azt, ami előtte kedves, a Jézus Krisztus által, kinek dicsőség mindörökkön örökké. Amen.

Kelt Pesten, január 20-án 1849.

A magyar püspöki kar.

2009. április 29., szerda

Ferdinánd főherceg Pázmány érsekhez intézett sorai

„Fölemeltetése — írja Ferdinánd főherceg [a későbbi II. Ferdinánd], a praesumtiv trónörökös Pázmánynak — nem kétlem Isten kiváló gondoskodása folytán történt, ki a magyar ügyek jelen zavarteljes állapotában és a katholika vallás megingatott helyzetében, kétségkívül oly férfiút kívánt az esztergomi egyház élére meghívni, ki bölcsessége és buzgalma által a romladozót fölemelni, a fölemeltet fönntartani és megszilárdítani képes leend. És ezt, biztosan hiszem, Főtisztelendőséged vallásos buzgalma és ügyességéhez képest, nem csak sikeresen megtenni fogja; hanem meg vagyok győződve arról is, hogy azon hódolatot és ragaszkodást, melyet ausztriai házunk iránt mindig tanúsított, megőrizni fogja az ország első méltóságának birtokában is; óhajtom, hogy Főtisztelendőségedet ezen méltóságban szerencse és áldás kísérje.”

Idézi Fraknói Vilmos (P. P. és kora)

Esterházy Miklós a Nagyszombatban székelő rendekhez (1623)

Spectabiles, magnifici, generosi, egregii- et nobiles domini! Amici et fratres observandissimi. Salutem et servitiorum commendationem. Nagy szívem fájdalmával és szomorúan kell emlékeznem szegény édes hazánknak és nemzetünknek mostani veszedelmes állapotjáról; de mivel félek igen attul, hogy ez az üdő ne légyen az, az kiről régen jövendölnek eleink, ugymint utolsó veszedelmünknek ideje: kedvem ellen is, most ott Nagyszombatban ugyan számosan lévén kegyelmetek együtt, akarám mégis ez levelemmel klteket megtalálnom, noha tudom nyilván ítélet nélkül nem maradok, de azt én nem nézhetem, s ezt sem hallgathatom el. Noha bizonyára ha csak egy ilyen öszvegyülekezetét reménleném is klteknek ezután, mostantól ugyan halasztanám ; de annyiban látom már hazánkat, hogy talám, ha Isten nem könyörül rajtunk, csak az mint most itt együtt van is kltek, nehezen remélem az mi hazánkfiainak olyan öszvegyüléseket. Erre nézvén, nagy gyűlölségben menni látván dolgomat is, szükségesnek ítéltem, hogy ha magam klmetek közzé nem mehetek, nékem is hazámban járván az dolog, ugyan opiniómat adjam azért kltek közzé; kire tisztem is kénszerit, nyilván lévén klteknek az, hogy mind ennyi érdemleden voltomra is, ország bírája vagyok kltek között, és ha legitime volna az kltek gyűlési, nekem is jelen kellenék lennem. De nem terhelem bő beszéddel itt klteket, mivel talám többet lát maga szemeivel kltek, mint az kit én megírhatnék. Hanem im három levelemnek pariáját küldtem kltknek, melyeket kezdetin az új háborúnak irtam Nitra vármegyének és az többinek is; remélem magának az fejedelemnek is megvagynak in specie; azokból mi volt légyen az én opinióm és tetszésem akkorbeli erdélyi fejedelem dolgaiban, meg fogja kltek érteni; és mostan is egyebet nem tudok mondanom, hanem ezeket kézzel tapasztalom: hogy azon erdélyi fejedelem törökkel, tatárral, kurtánnyal összeelegyitvén némely magyarinkat, sok égetéssel és rablással, tűzzel, vassal reánk jőve erős hitlevelei és kötési ellen ; és az több veszedelme? károk között, kiválképpen ezekben az nyomoruságokban ejte és hoza bennünket:

1) Prédává lőnnek szegény hátramaradott részecskéi hazánknak, azt mind töröknek, tatárnak, kurtánnak, magyarnak egyaránt engedvén dúlni; rablani, égetni.
2) Minden szabadságtól országunk megfosztaték; nincs semmi igazság, sem törvény köztünk; fegyverrel meghajtott raboknak tartatunk; minden jó rendtartások és szép szokások kiirtattanak közülünk.
3) Magunkat is egymás ellen támasztanak, nagy szakadást csinálván gyűlölséggel és idegenséggel köztünk.
4) Megszaggattaték országunk úgy annyira, hogy már azt sem mondhatjuk országnak, az kit magának tart a fejedelem, azt sem, az ki megmaradt benne, és így sem országot sem országgyűlést várhatunk, ebben maradván az dolog ezután.
5) Az keresztyén fejedelmektől nem csak elszakasztának, az kik ez ideig az mi természet szerént való ellenségünk ellen oltalmaztanak bennünket, de kegyelmes urunkra és koronás királyunkra is arccal támasztanak bennünket, melyben igen fárasztja az török magát.
6) Nincs senkinek semmi magánvaló jova, az kit akárkitül is el nem visznek; és minden személyválogatás nélkül fogyatják jovainkat és foglalják jószágainkat.
7) Örökké való gyalázatunkra im ismeg mennyi keresztyén rabokat adánk az töröknek, s nem csak az szomszéd országbelieket, de magunk hazánkfiait is.
8) Minden bünre szabadság adaték, kit ugy is isznak az emberek, mint az vizet; s minden isteni tisztelet és félelem megvetteték, példát látván előttek.
9) Az báránt ím farkasra bizák, és az ki két szép provinciánkat s magunk koronás országunknak is nagyobb, jobb és zsírosabb földét elfoglalá sok ezer vitézlő magyaroknak bőséges véreknek ki- ontásával, és mind koronázó s mind székes helye is kezében vagyon, arra bízzuk magunkkal együtt az kevés hátramaradott részecskéit édes hazánknak.
10) Ez mindennél veszedelmesb dolog: hogy ezen mi természet szerént való ellenségünk, mint maga fegyverével megvött örökséget, úgy tartja mindezeket, valamiket az erdélyi fejedelem bír, s nemcsak úgy mint oltalmazója vagy protectora, hanem miként örökös ura, úgy akar azokban disponálni, és fegyverrel megvött örökségének tartja, kit fegyverrel is oltalmaz, el kell hinnünk. S nem csak most pedig, de szeme hunyván is az mostani erdélyi fejedelemnek, mindazokat mint ő fegyverével meghajtott birodalmokat, oltalmazni fogja az török; kire úgy látom, talál is még, mint most is, magyar szolgákat is; melyeket az keresztyén fejedelmek is nem akarván hagyni, ha öszvevetjük mindezeket az felül megirt dolgokkal, rettenetes pusztulással, és romlással, mint várhatunk szegény édes hazánkra utolsó veszedelemnél egyebet, nem látom.

Így lévén annakokáért állapotja szegény édes hazánknak és nemzetünknek, Istent ő szent felségét is a sok bűnnel és hamissággal, az kiért regna de gente in gentem transferuntur, ellenségül vévén, mind az mi kegyelmes urunkat koronás királyunkat, s mind az keresztyén szomszéd országokat, s magunkat is országostul megszaggatván és egymás ellen támasztván, hová hajtsuk fejünket, vajon ellenségünk kezében-e, avagy kétségben esvén semmi orvossághoz ne nyúljunk-e? Annak se egyikét se másikát ne cselekedjük, mert veszedelmes mind az kettő; hanem az kit megbántottunk, azt megkövessük, akár az az vétek félelemből, akár tudatlanságból, akár gonoszságból lött, holott urunkkal s kegyelmes urunkkal pedig, sőt kegyes atyánkkal van dolgunk, kinek kegyelmességét már magunkon is megesmertük; folyamodjunk őhozzája, kérjünk segítséget, s támadjunk mellette, s tegyük le ezt az alkalmatlan szolgai félelmet, kiben, tudom, sokan rettegünk. Soha bizony ne féljünk, csak térjünk meg, se szabadságunkban, se hitünkben, se jószágunkban, se személyünkben 5 mert igen jól látja ezt az mi kegyelmes urunk, hogy inkább az kimíletlen fegyver és félelem, mint valami gonosz akarat hordozza nagyobb részét hazánkfiainak az ő felsége ellen való cselekedetben. Most is vagyon ideje ennek az megtérésnek, és ebben magunk is segítünk magunkon; mert ha ez az magunk nemzetéből álló fejedelmünk is fegyverrel meghajtott birodalomnak tartja azokat az vármegyéket, az kiket sok keresztyén vérnek kiontásáért engedtenek neki s nem szabad országnak, az mint megis mutatta : min t fognak azok ítélni, az kik talám idegenek lesznek, és nem csak bizonyos tekintetből fog valami nekik engedtetni, hanem csak egyedül fegyverrel fogják dominálni hazánkat. Ne menjünk azért arra, hanem magunk is hozzá nyúljunk az magunk dolgához. Ez mellett, az mint annakelőtte is protestáltam, kit meglát kegyelmetek az nemes vármegyének irt levelemből is, protestálok most is az ellen az kltek gyűlése ellen, hogy nem legitimum, és semminemü végezetekre nem is mehet kltek; s ha mire menne is, az ellen is protestálok, és mindazoknak contradicálok is, mert sem authoritása ennek az gyűlésnek hirdetésére az erdélyi fejedelemnek nem volt, sem nem ez az ó rendi és módja annak, hogy fegyverrel ülvén ennyi tűz és füst között kltek előtt, ugy végez zen valamit kltek, kiválképpen pedig mindazok ellen protestálok és azoknak contradicálok, s tülek klteket prohibeálom is, hogy ha valamire (kit nem reménlek) kegyelmes urunk koronás királyunk méltósága ellen, hazánk szabadsága és törvénye ellen, avagy privatim magunk ellen is ha mi végezésie kénszeritené klteket az fejedelem. Kérvén igen nagy szeretettel és böcsülettel klteket mind fejenkint kicsintül fogvást nagyig, hogy mind ennyi felelem és rettegés között is igyekezzék mind az mi kegyelmes urunk és koronás királyunkhoz való igazságot előtte viselni s mind szegény édes hazánknak szép szabadságit, s azok ellen semminemű végezésekre ne menjen. Azt se vélje kltek, hogy mostani kijövetele az erdélyi fejedelemnek arra az tekintetre nézvén volna, az minémüket klteknek jelenget: semmiképpen bizony nem, hanem megtudja azt Rákóczi György uram mondani, kit maga kezével megirt levelében látott az fejedelemnek, micsoda okért kellett neki kijönni, ki semmi nem egyéb, hanem kltek és az egész ország ellen való neheztelése, holott nyilván irja, hogy ura volt az országnak, és nem tudták megböcsülleni, s három rendbeli panaszát számlálván egymás után elé az ország ellen, avval concludálja, hogy alig várták, hogy kiadhassanak rajta, de most oly fegyvert vett az kezében, hogy nem ott űl, a hol az ország akarná, hanem nekünk kell ott ülnünk, ahol ő akarja. Melyekből világosan kitetszik, hogy sem az ő felsége az mi kegyelmes urunk ellen való praetensiója, sem hívei ellen az mint, hallom, néha panaszolkodik, hanem klmetek ellen, és az egész ország ellen való vindictája hozta ki. Mely mégis tetszik: mert kinek tőn több kárt, mint ennek az szegény hazánknak? holott mi szemeinkkel látjuk, hogy csak minket nyomorgat, és fogyat minden tekintet és személy válogatás nélkül, égetvén,rabolván, és az pogányok prédája alá adván országunkat. S ezt se vélje kltek,az mostani induciát hogy békességhez való szeretetbül cselekedte volna, avagy hazánkhoz való jó akaratjából; semmiképpen bizony nem, hanem megállott ott, az honnét tovább nem mehet, és meghadta azt, a mit a nélkül is most nem birhatott volna békességesen; s ezt is már, az mit most neki adnak avagy engednek, az induciák kitelvén, az mint magának engedte az török ereje mellett, ugyan azon török erejével oltalmazni fogja, kire nézvén micsoda békesség legyen, ezt meggondolhatja kltek. Mi hozá most is egyéb az törököt ki, ha nem annak oltalma, az mi az erdélyi fejedelemnek engedtetett volt? azt adván az török eleiben, hogy abban ő megháborítatott, kit itéljen Isten; kijön bizony annak oltalmára is, az mit most neki adnak, még inkább kiválképpen, ha az bányákból kezdenek neki adót vinni, ha azt az fejedelem végezésből csak két, három holnapig birná is; sőt az ki nagyobb, magátul azt osztán, ha akarná is, vissza nem bocsáthatja, hanemha az török megbántásával, kit az fejed elem meg nem bánt hat, se meg nem bánt. Én annakokáért mint ország bírája protestálok az ellen az adomány ellen is, az melyet most, ennyire elszaggatván és rabolván országunkat, az erdélyi fejedelemnek engedtek : holott látom nyilván, hogy sem ország sem országgyűlése nem lészen ilyformán; azután azt is látom, hogy az én kegyelmes uram is igen kedvetlenül erre, nem magára nézvén, megyen, ha megyen is; s mindenek felett meg akarom mutatnom azt is, hogy sem az előbbeni országunk megszaggatásának, sem az mostaninak oka nem vagyok. Protestáltam az első ellen is, protestálok az mostani adomány ellen is, és semmi úton és módon nem akarok hazám megszaggatásának és abból nyilván reá következhető utolsó veszedelmének oka lenni. Egyébaránt jovaim elfogyatásával s véremnek kiontásával, és ha úgy kivántatik, kész vagyok éltemet is édes hazánkért és nemzetemért kiadnom, és teljes örömmel szolgálnom neki. Ebben pedig klteket kérem azon is meg ne botránkozzék; holott én csak legkisebb tagja vagyok az nemes országnak, s énfelőlem az mit jobbnak lát az én kegyelmes uram, ugyan azt cselekedheti megmaradásunkra : dehogy méltatlan voltomra, ha tanácsában ülnék is ő felségének, hogy az országnak megszakadására opiniómat nem adnám, nyilván meg kelle jelentenem. Isten éltesse kltek et. Datum in Újvár die 18 Decembris anno 1623.

Pázmány Péter a választandó személyrôl

Császár urunk ô felsége, a mely levelet írt a vármegyének, meg nem nevezte, kit akar ô felsége az ország gyűlésében proponálni s commendálni a király méltóságra; mit, talám, a kettô közül egyikért cselekedett ô felsége: avagy, hogy nem akarta a generális gyűlésnek autoritását sérteni; mivelhogy a királyválasztás nem illeti külön magán a vármegyéket, hanem csak a generális gyűlést. A vármegyék dolga pedig az, hogy követeiknek instructiót adván, értelmeket és tetszésöket követeik által megjelentsék. Avagy, hogy ha talám ô felsége bizonyos személyt most a generális gyűlés elôtt proponált volna, gyanakodtak volna némelyek, hogy a választás ô felségétôl immár meg lett volna. De, akárminémü tanácsból cselekedte légyen ezt ô felsége, az bizonyos, hogy a mely személyeknek kell választani, abban ezeknek kell választani:

1. Hogy magyarországi vérbôl származott légyen; mert, noha a mi eleink a szabad választást megtartották, de azért mindenkor azt követték a választásban, hogy meddig a királymagból valaki találtatott, addig idegent akaratjok szerint nem választottak. Errôl két bizonyság vagyon; elsôbb a decretum 1485 articul. 1. 2. 3. nyilván iratik, hogy csak a királymagnak fogyatkozása után kell a palatínusnak új választásra gyűlést hirdetni. És nevezet szerint a mostani kegyelmes urunk famíliájának, az austriai háznak, úgy tetszik, oly fogadást tett az egész ország, hogy a királyi méltóságot idegen kézre nem bocsátja, míg az ô felségének maradékja fen lészen, mint megtetszik ex articulo 5. anni 1547. Második bizonyság az, hogy minekutána Sz. István az angyali koronát és a királyságot országunkra hozta, az ô nemzetségében maradott e mái napig a királyság, úgy, hogy mindennyi idôtôl fogva csak ketten voltának, kik a Sz. István atyjának bátyjától, Mihálytól, vér szerint nem származtak volna, tudniillik: Ottó, kit a királyságból maguk kivétenek a magyarok, és I. Mátyás király, kit Szilágyi Mihály haddal és erôvel választata a királyságra. De Ottó után a Sz. István vérére szálla ismét a korona, úgymint a Carolusra, kinek anyja volt Mária, V. István király leánya. Carolus után, Lengyelországból, Vladislaust hívják királyságra, de a királynénak házastársul lételének kötelességével. És mikor a várnai harcon elveszett volna Vladislaus, Albert királynak holta után lett fiát, Lászlót, ötesztendôs korában koronázzák. Azután I. Mátyás király választatik Szilágyi Mihály által; de az ô halála után ismét Sz. István vérére szállá a királyság, tudniillik Vladislausra, ki Casimirusnak, Albert király leányától, Erzsébettôl, fia vala. Azért hatszáz esztendô folytában 39 király közül csak kettô találkozik e mái napig, a ki vagy maga, vagy felesége által Sz. István királyra nem vezettethetik. A mi eleink pedig oly szorgalmatossággal vigyáztak arra, a királynembôl bölcsôbeli gyermekeket, vagy a királyi leányzóknak idegen nemzetbôl férjeket választani, hogysem akárkit egyebet, sôt, a mint a Tripartitumban olvassuk, mikor a királymag elfogyott volna, Könyves Kálmánt, az elsô váradi püspököt, a római pápa engedelmébôl, a püspökségrôl királyságra emelék.

2. Olyat kell a magyarországbeli királyságra választani, a ki szomszédságunkban, közel hozzánk lakik, és oly értéke légyen, hogy Magyarországot oltalmazhassa a török ellen. Magyarországnak a hossza mostan is közel 200 mértföldet tészen, mert az Adriaticum tengertôl szintén fogva Erdélyig terjed, és azon hosszúságon mindenütt vigyázók által ôriztetik, úgy, hogy talám száz vigyázásnál több vagyon határban. Innen vagyon, hogy császár urunk ô felségének békeséges idôben is minden esztendôben hússzor való százezer forintnál többet kell költeni a vigyázókra, ha csakugyan fogyatkozna, akar is ezekre gondot viselni.

Azért a magyarországi királynak olyannak kell lenni, a ki a magáéból oltalmazhassa országunkat, és keresztyén fejedelmek atyafiúságával oly erôs légyen, hogy segítséget reménylhessen, ha a török reánk rohanna. Annakokáért, valaki Csehországot, Morvával és Silesiával és a mellett Austriát Stiriával és Carinthiával bírni fogja, úgy tetszik, hogy minekünk kénytelen ahoz fejünket hajtanunk. Mert, a mint mondám, noha Magyarországnak hossza messze terjedhet, de a széle igen kicsiny, és egyfelôl német provinciákkal határos, másfelôl a törökökkel; lehetetlen, hogy Magyarország erejével a két hatalmas fejedelemség között megmaradhasson, hanem avagy pogány torkába kell esni, avagy a szomszéd keresztyén fejedelem szárnya alatt kell megnyugodni. Nem is tudom, ha a keresztyén szomszéd országok, melyek ennyi esztendô alatt ily sok költséggel és vérontással a török ellen oltalmazzák Magyarországot, látván azt, hogy az ô megmaradásoknak is bástyája a mi országunk, elszenvednék azt, hogy az ô fejedelmek elhagyattatnék.

Mivelhogy azért a felséges csehországi Ferdinánd király Csehországot Alsatiával, Morvával, Silesiával, Stiriával, Carinthiával, Carnioliával együtt bírja, s mindnyájan az austriai fejedelmek, nem idôre s magtalan voltokra nézve, hanem az Istennek indításából, minden erôsségeket, reménységeket, praetensiójokat jóakaratból ô felségének engedték, annakfölötte, mivelhogy ô felségének az atyja, Károly, magyarországi királynak, Vladislausnak leányától, Annától, született fia volt, és így genealógiáját Sz. István királyra fölviheti; végezésre, mivelhogy a hispániai és lengyel királynak, a florentiai és bavariai hercegnek és egy szóval az egész keresztyénségben lévô fejedelmeknek közel való atyafiúságában vagyon ô felsége: nem látok semmi okot, melyért ô felségét nem kellene a királyszékbe helyheztetni, sôt nemhogy kéretni kellene magunkat, de nagy gratiának kellene tartanunk, ha ô felsége ily bajos és költséggel járó országnak gondviselését fölvállalná. Csak egy akadékot hallok, hogy némelyek forgatnak, tudniillik a félelmet, szabadságunkban és törvényünkben meg ne bolygasson ô felsége. De az hiábavaló félelem: elôször, mert Csehországnak, Morvának, Silesiának sokképen több szabadsága vagyon a hit-dologban, hogysem Magyarországnak; mindazáltal; minthogy ezek az országok tudták ennek a fejedelemnek kegyelmes tekélletességét és tekélletes igazságát, semmiben efféle félelem miatt meg nem tartózkodtak. Másodszor, hiszen a koronázatkor a mi hazánknak és nemzetségünknek törvényeire és régi szabadságára azért esküszik meg ô felsége, hogy bátorságosok lehessünk szabadságunkban. Elvégzem azért, és azt concludálom, hogy a vármegye követeinek speciális instructiót kell adni, hogy successornak válasszák és megkoronázzák, elôbb reá feleltetvén ô felségét, országunk szokása szerént, hogy országunknak régi szabadságaiban, törvényeiben és szokásaiban megtart minden rendeket.

Pázmány Péter véleménye a magyar király választásáról, melyet az 1618-iki királyválasztó országgyűléskor írásba foglalt.

Mennyi észvesztést, háborúságot és vérontást szokott az ép országokba hozni, midôn király nélkül hagyattatnak, és a választás király halála után lészen: régi históriák élônkbe adják. De sehol ezt nyilvábban meg nem tapasztalhatni, mint a görögök és magyarok krónikájában; mert azok a hatalmas országok magok erejével romlottak el a királyválasztás miatt, midôn az urak meghasonolván magok között, ki egyet s ki mást választott a koronára. És így egymással viaskodván, mind vitézeiket, mind pénzöket elfogyatván, végre az erôtlenebb fél törököt hítta segítségre, ki mind a két félt letapodta, s a két pörös között ô harmadik maradott nyertesen, elfoglalván a szép országokat. Hogy ez így történt légyen, Magyarországban, nyilván tudhatják, valakik a Mohács hada után való királyválasztásból származott sok vérontást, pusztítást és végre utolsó veszedelmét hazánknak históriájában olvasták. Lengyelországban is nem régen mennyi vérontás okoztatott a király választásáért, mindnyájan tudjuk.

Ez az oka, hogy eleitôl fogva, minden okos hazaszeretôk azon mesterkedtek, interregnumra ne juttatnák az országot. A népe között eszébe vette vala Sz. Dávid, hogy a Saul halála után, a nép kétfelé szakadván, ki Izbozetet, ki pedig ôtet követi: mi miatt sok esztendeig, nagy vérontások történtenek, mind az Izbozet haláláig. Annak okáért még életében Salamont királlyá választtatta, mit az utána való királyok is sokan követtenek. A római császárságnak elsô fundálója, Augustus, még éltében, Tiberiust, az ô mostoha fiát, utána való successorrá választatta, s ezt a példát ô utánna a pogány és keresztyén császárok is követték nagy sokan.

A mi atyáink, mivelhogy szájokban vala íze az interregnumnak, és a királyválasztásnak egyenetlensége rontotta s vesztette vala hazánkat, azon mesterkedtek mindenkor, hogy ez a veszedelemség újabban hazánkra ne következnék. Azért nem vártak, hogy a Ferdinánd, Maximilian, Rudolf császárok a successióról értekeznének, hanem, a királyok tanácsait megelôzvén, nagy kérésekkel unszollották ô felségeiket, hogy árvaságra ne hagyják az országokat, hanem éltekben mutassanak fejet, kitôl függni kelljen. Bizony, a mi atyáink és ôseink az ô törvényeiket és szabadságaikat jól tudták, melyekért véreket is készek voltak kiontani. Mindazonáltal azt soha meg sem gondolták, hogy szabad választásokkal, vagy törvényeikkel ellenkeznék, hogy a királynak éltében successor választatnék; sôt azt látták, hogy utolsó veszedelem következnék hazájokra, ha a király halálát várnák; azután, magok között meghasonlván, tűzzel, vassal és idegen nemzetek behozásával kezdi kiki mind az ô választását oltalmazni, s szép hazánkat, segítség színe alatt, sokféle ellenségnek prédára adni. Mert, hogy ezt a dolgot befejezzem, mind az igaz okosság, mind az egész világban lévô birodalmaknak példája s mind a mi eleinknek nyomdoka arra viszen, hogy valaki hazájának csöndességét és megmaradását kívánja, a successornak választásában keresztül nem állhat.

(Pázmány Péter válogatott munkái, 1906)

Esterházy Miklós: "Nyitra megyéhez" (1623)


Eszterházy Miklós Nyitra megyéhez, úgyis mint érsekujvári főkapitány úgyis mint országbiró, valamint a Bethlen hadaitól még el nem özönlött többi dunai megyékhez adott levelében a következő ellenmondást vetette közbe:

Spectabiles, magnifici, generosi, egregii et nobiles domini, amici et vicini observandissimi. Salute et nostra commendatione praemissa. Az minapi, kegyelmeteknek irt levelemnek utána két rendbeli levelének másokat láttam az erdélyi fejedelemnek, kin fölötte igen csudálkoztam, mivelhogy egyikben úgy látom, hogy az erdélyi fejedelem gyülésbe hivat bennünket, másikban azt parancsolja, hogy maga vármegyéje megszállja Nitrát. Melyet értvén, hogy mind ittvaló generálisságomnak tisztinek eleget tegyek, s mind az nagy szabadságtalanságra menő állapotját látván édes hazámnak, országbiróságomnak tiszti szerént is ennek ellenzője legyek: semmiképen nem mulathattam el, hanem kénszerítettem ez levelemmel ktket megtalálnom, kérvén s intvén és ugyan obtestálván kegyelmeteket, hogy semmi uton az erdélyi fejedelem kivánságinak ne engedjen, mert ez lészen szép szabadságunknak hazánkkal egyött utolsó veszedelme. Holott de valyon s honnét vette, s kiadta ez authoritást az erdélyi fejedelemnek? s mi közi hozzánk, hogy minket gyülésbe híjon s ily absolute parancsoljon magunk országában s főképen keresztyén atyánkfiai ellen való támadásra és várvívásra? Kit jóllehet, tudom, lát ktek, hogy kezében vett tüzes fegyvere és pogányokkal való értelme bátorítja légyen mindezekre, az kivel ím minemü kíméletlenség alá vetette szegény édes hazánkat nemzetünkkel egyött, nyilván az is kteknél: bizonynyal elhidje ktek, ha még sem akar fölserkenni, és hazája szép törvényének, szabadságának, országa megmaradásának oltalmához nem fog nyúlni, ez fog ennek az szegény hazának, kit régen jövendölnek, utolsó veszedelme lenni. S ez az üdő is bizony az, az kiben ím ez magunk nemzetéből álló fejedelem az török jármában és igájában fogja nyakunkat vetni. Mert nemde, ki ne lássa azt, hogy mint valami mészárszékre úgy akar öszvebegyöjteni bennünket maga és az pogányok fegyvere kezében ? Kinek, ha igaz fejedelmünk volna is, és magunk, közönséggel, szabad akaratunkból adtuk volna ezt az hatalmat is neki, semmiképen nem tartoznánk vele, hogy kivánságinak engedjönk; és nagy esztelen ség vaksága is volna bizonynyal az, hogy az keresztyén vérbe mártott fegyvere köziben mennénk; s így annyival inkább, hogy, az mint mondám,nem mi adtuk ezt az hatalmat neki, sem valami rendes és igaz uton nem vette maga is magának, hanem az pogánysággal való értelemből vadnak mind ezek. De bár minden félelem és bántás nélkül oda mehetnénk is tűzzel s pogány fegyverével körülvött gyülésében: azt vélje ktek, hogy ott édes hazájának ily veszedelmes tüzének megoltását fogja avval, az ki meggyujtotta, végezhetni? Semmiképen, hitemre, nem; hanem mindeneknek ott kellenék ülni és azt köllene mondani, végezni az mit az akarna, az ki fegyverét vérünkbe mártotta s országunkat pogányok prédája alá vetette; ki felől, bizonyosan hihetjük, hogy ha ebben nem szánja és kéméli ím majd szintén utolsó veszedelemben lévő szegény édes hazánkat, mint gondolhatjuk meg, hogy az gyülésben egyött lévén, megszállétja mind ezeket és csendességben hozza hazánkat? Nem az, hitemre mondom, az ő célja ebben, hanem az, hogy az kihez most másképen nem fér, ott kösse nyakon, és viszont készerejtő fegyverével azt végezvén az mit akar, azt osztán mint ország végzését azon fegyverrel oltalmazza, utolsó veszedelmével szegény édes hazánknak és nemzetünknek. S ha már annakokáért, valakik ezt látják, Isten igazságát, s igaz választásból lett kegyelmes urunk, koronás királyunkhoz való kötelességeket és édes hazájokhoz való szereteteket előttök nem viselik is: ottan vegyék szemek eleiben az sok keresztyén lölköknek pogány kézben való viteleket és magok s országok ily gyalázatos veszedelmeket; nyuljanak minden rendek, kicsintől fogva nagyig, magok és ez kéméletlen pogányok közében égő szegény édes hazánk oltalmához. Ne is rettegjünk ez, Isten, urunk és igaz igyünk ellen fölvett fegyvertől; velünk vadnak mindazok, az kik ellen ez az kéméletlen fegyver fölvétetett; s csak vakúl és bolondúl, szabad akaratunk szerint járomban nyakunkat ne fogjuk: soha kedvünk ellen veszedelmes szándékját végben nem viszi rajtunk, hanem Isten igen rövid nap az mi igaz fölkent királyunknak már fölemelt és oltalmunkra kinyujtott karjainak erejével kiviszen ez nagy inségből. Megis kérem és intem, sőt Istenre készerejtem kteket, ez gyalázatos veszedelemnek és szabadságtalanságnak semmi uton consensusát ne adja, hanem annak minden úton ellene álljon; jobb, most ideigvaló külső kárt vallanunk, hogysem jó nemünknek s böcsületünknek gyalázatos sérelmével örökké való rabság alá adjuk magunkat. Ez mellett protestálok is, hogy fogyatója nemzetünknek nem akarok lenni, és országunkat pusztétani sem kivánom, látván nagysokaknak arra fölemelt eszét és kedvét is; de bizonnyal mondom: hogy valaki arra az gyülésre mégyen, ő felségétől is, az mi kegyelmes urunktól, koronás királyunktól hitlennek tartatik; s mi is az én alattam való vitézekkel mindazokat nyilvánvaló, kegyelmes urunk, országunk és szép hazánk szabadságinak árulóinak tartván, valaminemö ellenséges dolgot megtudunk cselekedni ellenek, mindeneket megcselekeszünk mind magok személyeken s jószágokon. Az mi pediglen némely várak alá táborban való hirdetését illeti, nem tartozik abban is engedni ktek, mert pogány dolog ez, hogy magunkkal, magunktól akar török birodalma alá várakat ostromoltatni és vétetni velünk; holott azt, valamint él, oly nyilván hidje ktek, hogy az mit az erdélyi fejedelem bir és maga alá hajt, mindazokban csak szolgája az mi, természetünk szerint való ellenségünknek az töröknek. s főbb és elsőképen amaz tartja magáénak.

S mire nézve kölletnék tehát, bár, az mint föllül is irám, szintén igaz választott fejedelmünk volna is, arra menni kteknek maga gyalázatos veszedelmével ? Így véteté az magyaroktól az magyarokkal az töröknek Lippát is több szép erősségekkel együtt: s talám hasonló példát látunk itt is igen rövid nap, ha az ő rendetlen parancsolati után indúl ktek. Kevesebb segedelemért adák Váczot ezelőtt az töröknek; hidje ktek, nagyobb bérért jött most ki, csak hogy még ennek fűben elrejtett kígyója. Látván azért azaránt is afféle dolgokat maga veszedelmére következni, kteknek ezt ugyan tanácslom, és tisztem szerént intimálom is kteknek, hogy az mi anélkül is magáé, annak békét hagyjon, és ellenségképen se egyikre se másikra ne menjen, s véle se magát se mást ne fogyasszon, mert, hitemre mondom, hogy mint az természet szerint való ellenséget úgy tartom mindazokat, valakik arra mennek, és éjjel nappal, tűzzel vassal mind magokon és jószágokon rajtok leszek, és mint hazámnak s uramnak és szép szabadságomnak árulóit úgy nem kímélem,— kiről még is protestálok. Isten tartsa meg kteket. Datum in Ujvár die 27 Octobris anno 1623. Spectabilium, magnificarum, generosarum, egregiarum et nobilium dominationum vestrarum servitor, amicus et vicinus paratissimus comes Nicolaus Eszterházy de Galantha.

Esterházy Miklós gróf: "A magyar nemzethez" (1619 - Bethlen Gábor ellenében)

Noha Istennek kegyelmes látogatásából ennek az mi szegény nemzetünknek eleitől fogvást számtalan sok veszedelmes állapati forgottanak fenn, úgyannyira, hogy az pogánság néha teljességesen ellepte, és többire elfogyatván szegény nemzetünket, egynehány esztendeig ugyan megtelepedett hazánkban, nem remélvén senki már abból az igából való megszabadulását avagy nemzetünknek talpra állását; mindazonáltal azon nagyhatalmú Isten csudálatosan országunk fejedelminek gondviselése által meg’ úgy felállatta, hogy minden nemzetségek közt fénlett ez mi nemzetünk. Ennek felette az nagy hatalmas ellenség is, az török, hozzánk fogván, csaknem száznegyven esztendeig többire maga erejével oltalmazta ellene magát dicséretesen, holott egész Görögországot császárságival és minden birodalmival együtt félennyi idő alatt egészlen subjugálta; ki nem nyughatván és rejánk nehezedvén, noha egynihány provinciáit sok vérontással elvevé, és elfoglalá Budával együtt koronás országunknak nagy részét, szomjúhozván és remélvén immár szintén utolsó veszedelmünket: de itt is Isten gondviselése hatalmas fejedelmeket ada az ausztriai házból, kik resistálnának neki, s nem engedék mind ez ideig az mi utolsó veszedelmünket látniok. Ezen kivől is mind külső s belső ellensége nagy sok volt, kik veszedelmekre igyekeztenek szegény hazánknak és nemzetünknek, de az Isten csudálatosán tartott mindeddig bennünket. És noha már annyiban jutott szép, hatalmas és nagyhírű zsíros földünk és országunk dolga, hogy hasonlónak látatnék az tollától megfosztott madárhoz: mivel nemcsak szép tíz szárnyas provinciáitól fosztatott meg, kiknek most csak zászlóit viseljük koronázó királyunk előtt, hanem magának koronás országunknak is csak igen kicsin része marada kezünknél: mindazonáltal ez csudára méltó, hogy mindennyi veszedelmes állapatiban is épen fenntartotta és megoltalmazta régi szent királyoktul és fejedelmektől vérek hullásával nyert szép szabadságát és rendit mindeddig ez mi szegény nemzetünk. És noha nagy hatalmas fejedelmeket választoltanak urok- nak és fejedelmeknek, de mindenekelőtt erre igen nagy gondjok volt: hogy több kárvallások és országokban való csorba után is bő vérekkel és vitézségekkel talált szabadságokat meg ne sértsék; s kiválképen penig fejedelmek választásiban oly vigyázók és szorgalmatosok voltanak, hogy inkább szerencsének vetették állapatjokat és interregnumot szenyvedtenek, hogy sem régi megrögzött országunk szabadsága és szokása ellen valamit cselekedtenek volna. Communi consensu nem gondoltanak abban semmi fáradságokkal, törődésekkel és költségekkel, sőt vérontásokkal is. Kire, hiszem, megemlekezvén és előttök viselvén, mely drága legyen az szabadság, sokan az főfő rendek, az mostani kegyelmes megkoronázott urunknak választásában is csak kicsin apró dolgokon is egynihány holnapig munkálkodván, sok fáradságot és költséget szenyvedtenek.

Ugyanis, mi lehet kedvesb és édesb az szép, igaz szabadságnál, az kiért mit nem míveltenek eleitől fogvást minden nemzetek, és csak ez megkevesedett mi szegény nemzetünk is mire nem mene ím csak tíz esztendővel ezelőtt! Nemde, hogy azt megtartsa, országostul szerencséjére vetvén magokat, az ő természet szerént való ellenségekhez ragaszkodának, és ez félelem alatt is keresik vala országunknak és nemességünknek szabadságát, kit meg is nyerének,úgyannyira penig, hogy szegény nagy és jóemlekezetű kegyelmes urunk, második Mátyás császár választásakor nemcsak régen országunkon kivől levő szép koronánkat meghoztuk hazánkban, de neki ülvén szegény Illyésházy uram, ugyan tudakozta, hogy mi volna még hátra, kit szabadságunkban helyére nem állatott volna,s azt is felépíti; de nem találtanak egyebet ez szép megadott szabadságoknál. S hová feletkeztünk tehát most, micsoda Isten ostora ez rajtunk? Csudálhatták minden nemzetek, hogy szép országink mind elveszvén is, ez ideig épen megtartottuk szabadságunkat (kiért az mi eleink ennyi vért hullattanak, és mi is nagysokat fáradtunk s költöttünk, csaknem veszedelmekre is ereszkedtünk; s ugyanis már csak ez levén kezünk között, szükséges volt érette mindent cselekedni); s íme ezt mely könnyen, minden ok nélkül vesztjük el, rút és iszonyú országunkpusztulásával!

Nem is volna ugyan annyira keserves ez szép szabadságunknak sérelme és megtörése, ha idegenektől vagy ellenségtől és hatalmasoktól esnék, de magunk nemzetétől és azoktól kiválképen, az kiknek vérek hullásával is oltalmazni kellene azt! kinek hogy sérelme pusztulásunkkal együtt öregbedjék, ím minden környülöttünk való idegen nemzeteket is behoztak utolsó romlásunkra. Nem hogy annakokájért ebben kellene gyönyörködnünk, ki után akármely nyughatatlan embernek is prédái leszünk: de kezünket kinyújtván, az minemű fegyverrel az mi eleink vérek hullásával nekünk nyerték az szabadságot, annak rontóit azon fegyverünknek nemével kellene semmivé tennünk; mert ez rendetlen hatalomnak példája ezféle kívánságra sokakat felindít, és bátorságos békességünk soha miattok nem leszen, és szintén úgy járunk mint Erdély, hogy akárki is kívánni fogja fejedelemségünket, kire ha maga erőtelen leszen, ottan az törököt veszi melléje, s avval subjugálván bennünket valahány nyughatatlan fejű emberekkel való értelmével, teljességesen török gubernatiója alá esünk. Úgy vagyon, hazafiúságukat most sokan nemességünk és országunk szép szokása és szabadsága ellen való cselekedetekkel akarja megmutatni; s azért is kívánunk azoknak mondatni: de nyisd fel csak jól, magyar nemzetség, szemedet, és nézd meg jól ez éretlen tanácsot, feltalálod bizony benne mind szabad választásodnak elvesztét, mind nemességednek sérelmét, s mind penig országod törvényének teljességesen való elrontását, és avval együtt hátramaradott kis rész országunknak is utolsó veszedelmére néző igyét. Hová lettél azért te magyar vér, az ki kifolyásoddal is oltalmazod vala ezt, s most ingyen csak szólni sem mersz mellette. Császároknak s hatalmas fejedelmeknek port mersz vala szemekben érette rúgni, s most egy kis magadféle erőtlen társodnak ingyen említeni sem mered. Hová lettenek, boldog Isten, amaz megrögzött jó tanácsosal bíró vének is, kik Patres Patriae voltanak, és úgy őrzötték s takargatták hazájok törvényét, hogy inkább mindeneket elvesztették és magok személyét exiliumban hatták menni, hogysem ingyen csak nutu is jovallani akarták volna szép hazájok szabadságának sérelmét. De most hazánknak kenyerén feltartott és jóvaival bővölkedő ifiai, úgy látjuk hogy egy kis méltóságoknak kivánságaiért, avagy becsületnek, tisztnek, avagy holmi privatum commodumnak örülvén, készebbek egy csomóba kötvén minden szabadságát félretenni, és víg orczával javalván országunk utálatos pusztulását nézni, hogysem az ő kivánságok be ne teljék; sőt az kik azt oltalmaznák, azokat ország árulóinak mondani. Ez-e az hazafiuság? így kell-e igaz magyarnak és nemzetünkszeretőnek mondatni? Bizony nem, mert az hol az privatumnak tekinteti elől jár az publicumnál, veszni tért ország az, és nem egyebet, hanem utolsó veszedelmét várhatja belőle. Serkenjetek fel azért álmotokból és nyúljatok szép szabadságtoknak oltalmához, mert bizony ezennel semmivé leszen minden szabadságtok, ki után rabságtokat és végre utolsó veszedelmeteket látjátok.

Veszed-e eszedben, magyar nemzet, hogy szabad választásod ellen, minekelőtte választanád, mostan rajtad uralkodni kivánó szomszédod, egyszer szabad választásodból lett koronás királyod megvetése előtt, már annakelőtte fejedelmednek hivatja magát, fegyverrel vonván minden rendeket hittel való maga kötelességére. Ez mellett, a kiket gondolt hogy neki ártalmára lehetnének, némelyeket közűlök megfogott nemességünk szabadsága ellen; némelyeket proscribáltatott országunk törvénye ellen: némelyeknek jószágokat elvette és másoknak adta minden juris processus nélkül; sokakot most is választása előtt fegyverrel persequálván, egyik státust csaknem totaliter exstirpálta országunkból, számtalan dúlást, pusztítást tevén minden rendeken. De az ki mindenek felett álmélkodásra méltó, ez szabadságunk sérelmével nem valami jónknak megmaradását követjük, hanem istenfélő jámbor szent királyaink véréből származott hatalmas és nagy méltóságban helyheztetett, egyszer megkoronázott urunkat, fejedelmünket cseréljük el egy török-feltartott és nevelt rabon, ki most is jármában az töröknek, sőt ennekelőtte sok esztendővel kapucsi basája volt, s Erdélyországnak fejedelemségbeli választásának is első rontója leve, számtalan köznépeknek, árváknak és sok ártatlanoknak pogány kézben való esésével s nemzetünknek rettenetes romlásával, — egyedül csak az török keze által sok égetés és rablással ment mostani méltóságára is.

Micsoda elfordult elme azért az, az ki itt is ily nagy béren, úgymint országának törvénye és nemes szabadságának s édes hazánknak veszésével szánakodásra való dúlásával, pusztulásával és minden nemzeteknek mintegy prédára vetésével akar ily veszedelmes állapatot venni. Nem veszszük-e eszünkben azt, hogy az török ellene Erdélyben mindjárt más fejedelmet erigál? és úgy is elszakasztván Magyarországtól Erdélyt, azt meg' arra fogja tartani, hogy, ha ezt megúnja, avagy kedve szerént nem jár, ottan mindjárt reánk bérli és veti; s bár minekünk igen jónak lássék és tessék is, de hogy megszaggathasson bennünket, és az két veszekedő közt tertius gaudens legyen, mint maga rabját, az ki erdélyi fejedelem legyen, nem hagyja bizony nyugodni, hanem, ha kedve nem volna hozzá is, rejá dobolja, s ha nem cselekeszi, kirázza állapatjából, s olyat keres, az ki betölti parancsolatját, s úgy is elfogyat bennünket. Látván annakokájért, magunktól megrontatott szabadságunkat hogy utolsó veszedelmünknél egyéb nem követi , micsoda elvetett és elfordult elme az, az ki ettől nem irtózik és minden úton nem igyekezik ezt megváltoztatni?

Úgy vagyon, nem kicsin biztatást adtanak az vízben haló emberek: hogy, ha őket megmentjük, milliókat adnak; kit ím megcselekedtünk; s méltán tartoznának bizony vele, mert az vízbenhalástól őket kiszabadítván, magunkat öltük belé, és csak már is millio pénzünkben áll. De meg kell vala gondolnunk, ki igéri azokat az arany hegyeket? úgymint az, ki magával is tehetetlen úgyannyira, hogy ő szükölködnék inkább az mi oltalmunk, segétségünk és jó akaratunk nélkül; s be is tölté igéretit, mert az ő lábokban levő töviset keves szép szóval az mi lábunkban nyomák, hogy minden uton és módon mi fogyjunk, veszszünk és pusztuljunk, s az mit az természet szerént való ellenség az török el nem fogyatott, azt ővele együtt magunk fogyassuk el. Kit magokra nézve, bizony dolog, elég okosan és eszesen is cselekedének , de mi, bizony dolog, mind ez világtól méltán csufoltattathatunk érette, és csak keves idő mulván is megtapasztalhatjuk, hogy megvettetünk ezektől is, az kikkel most ily jót tettünk; most is nevetvén bolondságunkat, hogy egynapi költségekkel köszöntették ezbeli veszedelmes állapatjokat reánk.

De mondhatnád: recompensálják idővel ezt az confoederatus országok nekünk, mivel Angliával, Skócziával, Dániával, Csehországgal, Morvával és Sleziával vagyon az confoederatio; ezekből mind contribuálnak és segétnek bennünket. Ki bizonyára ez is csak kezünkben adott alak! Mert ha Bécs és Prága messze volt az mi oltalmunkra: messze Anglia, Dánia, Skóczia, kiknek magoknak is elég gondjok vagyon, és némelyik közzűlök magát is alig tartja. Azt penig hogy Csehország,Morva és Slezia mennyire segéthessen, mikor magának semmi ellensége nem volt is, experiáltuk az török ellen való hadakozásunkban; ugyan jó, ha mind az három ország is öt vagy hat ezer embert adott; most hát az mikor honnjában ellensége leszen és ily pusztaságra is jutott, hogy saeculum kell az felépitésére, mit gondolunk? Megmenti, elhigygyed, magát, hogy enerváltatott, s nincs honnét adni; és szinte mikor az mélyire viszen az víznek, ott hagy benne, s ő kijüvén hátunkon az veszedelemből, az mi vérünkön békéllik meg. Mert de vajjon s mivel szeret ő jobban más nemzetnél minket? Ügy gyűlöl szintén, sőt inkább: holott nyilván tudjuk azt, hogy régi magyar fejedelmeink idétt is mennyi dúlást, pusztítást, prédálást tettenek nemzetünkön. Tegyük le azért az szemünkön való hályagot, tegyük le egymásra való győlőségünket, és holmi, veszedelmünkre néző privata passiónkat; s tartsuk meg: hogy prima charitas a se incipit, s úgy szeressünk és segétsünk mást, hogy magunkat el ne veszessük és fogyassuk; mert ez sem Isten sem ez világ előtt nem kedves sem dicséretes s nem is tisztességes, kiválképen ily magunkon való kegyetlenséggel lévén mind ezek; s térjünk egyszer megkoronázott kegyelmes urunkhoz fejedelmünkhöz, az ki természetiben kegyes és kegyelmes; s ha mi országunk törvénye és nemességünk ellen való panaszunk vagyon, terjeszszük ő felsége eleiben; elhigygyük, meghallgat ő felsége minden méltó igyünkben, és minden atyai jóvoltát mutatja. Egyébaránt ha fegyver választja el köztünk az dolgot: vagy nyerjük vagy vesztjük; de egyik jelenvaló, másik mindjárt utána következő veszedelem leszen, holott nem megszaggatva az keresztyén országok és egymás ellen fegyvert viselve, de egyességekkel sem oltalmazhatják meg, az mint kivántatott volna, az mi kebelünkben levő nagy ellenségünktől úgy bennünket; s ha már erre ment az dolog is, hogy mindjárt fegyverhez , (kit utolsó szükség szokott felvenni) nyultunk is, minden egyéb mediomokat elhagyván, s praecipitáltuk dolgunkat: legyünk az visszatérésben is ilyen serények, és elhagyván s letevén minden gyanuságot, gyűlőséget, igyenesen nyúljunk megmaradásunkról való tanácshoz, hogy így ne vétsünk megkoronázott királyunk és urunknak tartozó hűségünk ellen, tarthassuk meg hátramaradott kis részét édes hazánknak, és vele együtt megkevesedett és csaknem minden nemzetektől gyűlőségbe esett nemzetünket, ezekkel országunk és nemességünk szép szabadságát és régi megrögzött törvényét, kit csak annak nem kell kivánni, az kinek sem Istene sem lelke és semmi jóra való gondolkodása. Ez uton maradunk csak meg és nem másképen; kire hogy hajlandóvá tegye Isten mindeneknek sziveket, kivánom szivem szerént, nem magamért hanem mindnyájunkért. Datum ex arce Lanser 8. Decembris anno 1619.

Pázmány: Ferdinánd főherceg királlyá választása ügyében

Pázmány Péter, a nagy, nem csak egyházi, hanem országgyűlési magyar szónoktól sem bírunk politikai beszédet eredeti szövegében. Azonban Kazy Ferenc, elbeszélvén II. Ferdinándnak az 1618-ki pozsonyi országgyűlésen történt királlyá választatását, közli Pázmánynak „patrio sermone” tartott fontos beszédét deák fordításban. — Mi megkísérlettük azt, amennyire lehetett, a kor nyelvén visszafordítva adni.

Ferdinánd főherceg királlyá választása ügyében.
(1618. máj. az összes RRhez.)

Vajon, mit késedelmez kegyelmetek? Mit haboz még a nemes ország? Hát mindenestől megfogyatkozott-e királyaink vére, hogy kegyelmetek azt látszanak hinni, mintha a királynak választása immár szabadon a nemes országot illetné? De a mindenhatónak kegyelmességéből virágzik még azon királyi nemzetség, mely majdnem egy egész seculumtól fogva, meg nem szakadt rendben, kegyelmes fejedelmeket adott e szegény hazának: fog az annakutánna is virágozni, és ha kegyelmetek nem akarja is, uralkodni fog az mirajtunk. Mert ha visszaemlékeznek ama hetven és több esztendő előtt írt törvényre, nem fogja kegyelmetek tagadni, hogy eleink az felséges első Ferdinánd unokáinak és maradékainak is jusst adtának vala a nemes haza szent koronájára. Ez által az egy írott törvény által ők megszüntették a királyválasztás ama háborgó szabadságát ! Kegyelmetek maga megszüntette az 1585-dik esztendőben a nadrespán régi hatalmát, hogy addig, míglen a királyi nemzetség el nem fogyatkoznék, diétát kiírni jussal bírjon. Maga kegyelmetek tulajdon eleikkel együtt oda vitte az dolgot, hogy királyt, kit annakelőtte szabad akarattal és vokssal választottak vala, ennekutánna az felséges Ausztriai háztól elfogadniok kellessék: abban szerencsések, hogy kegyelmetek nem kívánhat jobb fejedelmet, hogysem mint az ennek az nemes országnak adni szokott.
Mert vajon, mondd meg, édes haza, kit akarnál inkább királyodnak, mint aki imma a szent koronának candidatusa, a jelen való Ferdinándus, Ércherceg úr? akit Istenhez a religio, e nemes országhoz szeretet, tökéletes emberség mindnyájunk eránt visel, és akit Isten oly lelki adományokkal szeretett, kik ezen felséges polcra mindenestül méltók, és akként ajánlanak, hogy nem tagadhatja kegyelmetek, minthacsak maga az ég királyunknak formálta volna. Ha mindazonáltal netatántal az Maximilianus és Albertus hercegek, az ország dolgát tekintvén, hasznosabbaknak láttatnának; de gondold meg, nemes haza, hogy megfogyatkozott egésségök olyatánná tette vala, mint az második Mátyás király, és hogy az éltes kor is eltávoztatja az fejedelemségtől: amiért nem is regnálhatnak, sem regnálni nem akarnak. Ámbár tehát nékik kegyelmetek közül ellene vágynak is tanácsunknak, és adott példájokkal másokban is kételkedést támasztottanak, mindazonáltal végtére is ők is arra menendenek, hogy magatoknak Ferdinandust királyul válasszátok. Hogy pedig, ha ezt mind gyorsabban, mind készségesebben tegyétek, esmérjétek el velem együtt, hogy az az ország szerencséjére lészen. Hosszúk voltak az országnak határai,az adriai tengertől egész Dáciáig, de kérlek, ebben az seculumban immár oly szűkek, hogy azt az egész tractust immár inkább csak egy hosszú foltnak és országnak szélének mondhatjuk, és kellessék mondanunk. Az édes haza nagyobb és jobb része az pogány által vagyon meghódoltatván, megtöretvén, ereje elszéledvén, nagysága alatt leveretvén, és kéván egy hatalmas fejedelmi nemzetséget; kinek tágas és virágzó tartományai a haza oldalain láttatnak. És kérlek, volna-e még, aki ne akarja azt az fejedelmet, az ki e Magyarország ügyének nem csupán hasznos, hanem mindeneztől szükséges is? Sőt én kegyelmetektől, ki bölcs is, szerető is az édes hazát, minden mást várok, és abban bízó vagyok. Cseleködjék tehát kegyelmetek, és ültesse be az magyar nemzetben Ferdinandus királyt már csak annak okáért is, mert vér szerént Szent István királyunk maradéka. Mondtam.

(Forrás: Toldy Ferenc – A magyar politikai szónoklat kézikönyve. 1866.)