Horthy Miklós I. Ferenc Józsefről

Ifjúságom óta egyre azt hallottam, hogy Őfelsége mindenható, magasabb lény, aki elérhetetlen magasságban trónol. Most aztán szemtől szemben fogok vele állani, és ezentúl naponta személyes szolgálatot teszek majd körülötte. Amikor beléptem a dolgozószobájába, Őfelsége, aki tábornoki ruhát viselt, néhány lépést tett felém. Egyetlen más uralkodóval sem találkoztam életemben, aki hasonló mértékben személyesítette meg a »felség« méltóságának igazi fogalmát. Ez a vélemény, mely első kihallgatásom hatása alatt bennem későbben kialakult, sohasem változott meg. Lényéből sugárzott a megkapó méltóság; ez minden alakoskodástól mentesen, mindenkit illő tartózkodásra kényszerített; mégis nyomban éreztem, hogy jóságának és közvetlenségének hatására minden elfogultságom megszűnt. Nagy élmény maradt számomra az a pillanat, amidőn az ősz uralkodó színe előtt állottam. Amint megláttam hajlott alakját, amelyre családi tragédiák és kormányzati gondok súlya nehezedett, a meghatottság és szeretet érzése töltötte be lelkemet, és ez ma [1952] is változatlanul él bennem.

Őfelsége hozzám intézett kérdéseiből megtudtam, hogy származásom és eddigi pályafutásom felöl teljesen tájékozott. Úgy tűnik, mintha még ma is látnám kék szemének jóságos tekintetét, és hallanám hangjának csengését. Kihallgatásom - állva - mintegy tíz percig tartott. Miután Őfelsége elbocsátott, és én hátrálva kijutottam a teremből, az átéltek után lelkesedésemben megfogadtam, hogy a király és császár őfelségét híven szolgálom, és - ha úgy adódnék - életemet is boldogan adnám érte.

Kezdődik az előszó a magyarok krónikájához

2. "Énáltalam kormányoznak a királyok" - mondja az Úristen Bölcs Salamon szavai által a Példabeszédek könyvének nyolcadik fejezetében. "Dicsőséges az Isten az ő szent helyén," csodálatos fenségében, kimondhatatlan bölcsességének mélysége semmiféle korlátok közé zárva, semmiféle határok közé szorítva nincs; igazságos ítéletű döntésével irányítja az eget és a földet egyaránt. S bár valamennyi szolgáját felmagasztalja, fenséges jutalmakkal ékesíti, és az égi boldogság birtokosává teszi, mégis - hogy az arra méltókat méltóképpen jutalmazza - magasabb méltóságok jelvényeivel tünteti ki, és a jutalmak bőségesebb áradatával halmozza el azokat, akiket erre méltóbbaknak lát, s akiket nagyobb érdemeik fénye ajánl, mint ahogy világosan kitetszik ez a híres magyar királyok által aratott nagy hírű győzelmek felmagasztalásából. Ők, minthogy az isteni hatalom segedelmében bíztak, királyok és császárok reájuk támadó hadrendjeit fölényesen megfutamítva, táboraikat földúlva hatalmasak lettek a hadban, és senki sem bírt nekik ellenállni a harcban. Ez az, amit egyértelműen kimond az isteni jóslatban leírt ige: "Énáltalam - mondja az Isten -, és nem a saját erejükből kormányoznak a királyok," s fognak uralkodni a magyar királyok. Ebben először is a fölülmúlhatatlan erőt adó isteni hatalom nyer megfogalmazást: "Énáltalam - mondja -, aki végtelen erejű vagyok, minden vezetőt segíteni képes." Mert "én leszek az, aki öl és életre kelt, aki lesújt és gyógyít, és nincs, aki az én kezeim közül kimenthetne; a szűkölködőt a porból, hogy a főemberek társaságában üljön, és a királyi szék legyen az övé." Ezért teszi hozzá: "kormányoznak a királyok," azok, akik rendelkeznek az igazságosság méltányosságával, a bölcsesség világosságával, a béketűrés nyugalmával, az irgalmasság könyörületességével, mint ahogy ezt a Példabeszédek könyvének szent kinyilatkoztatása tanúsítja a huszadik fejezetben: "Az irgalmasság és az igazság oltalmazza a királyt, és a könyörületesség szilárdítja meg a trónját."

S ismét más helyen ezt mondja az Írás: "A bölcs király trónusán" ülve "a tekintetével szétszór minden gonoszságot". Salamon pedig így szól a Bölcsesség könyvének hatodik fejezetében: "A bölcs és könyörületes szívű király erőssége a népnek," "és szétszórja az istenteleneket" azzal, hogy a neki alávetett népeket kiragadja a zsarnok kezéből. Híven beteljesedik ez a magyar királyok esetében, akik az összes zsarnokot legyőzve gondoskodásukkal elérték, hogy Magyarország népei a béke szépségében és gazdagságot adó nyugalomban éljenek, s mindezt azáltal, hogy valamennyi királynál jobban félték az Úristent. Ezért van írva a Második Törvénykönyv tizenhetedik fejezetében: "Szólván az Isten ezt mondja a királyokról": a király, akit megválasztottak, "miután országának trónjára ült, írassa le magának az Isten törvényét, tartsa magánál és olvassa azt életének minden napján, hogy megtanulja félni Urát, Istenét, és megőrizni az ő szavait, melyek a törvényben vannak leírva, hogy hosszú ideig uralkodhasson ő maga, valamint fiai is a földön," és övé legyen a dicsőségem mindörökké.

Asbóth János a magyar ókonzervatívokról

Politikájuk talpköve: a magyar fajhoz és a történelmi joghoz való rendületlen hű ragaszkodás, melyet védtenek volt annak előtte is, adott nekik, ösztönt; múltjuk szeplőtlen tisztasága, a teljesített kötelesség tudata adott erkölcsi erőt és súlyt, a semmi irányban meg nem hajló meggyőződés szilárdsága adott bátorságot. A liberálisok, kik a magyar ügyet a democratia ügyének, a történelmi jogot a liberalis doktrínának feláldozták, az önvád súlya alatt roskadoztak, és nem egyszer rendelték alá hallgatva jobb meggyőződésüket a tömeg rivalgásának, használva tán azon gyáva és hazafiatlan mentséget, hogy az események kerekébe kapni amúgy sincs erejük: mi csoda, ha hallgattak mostan is, és tompa kétségbeesésben nem éreztek erőt most sem kerekébe kapni az eseményeknek. A conservativek ellenben utalhattak szeplőtlen maguktartására; utalhattak önmagukra, tanúságául annak, hogy nem a nemzet, hanem csak egy párt – bármi nagy – követte el a halálos vétket, és hogy azért halállal lakolni nem a hazának szabad.

Valamint a nemzethez való hű ragaszkodás mellett is, sőt inkább e miatt, tudtak találni módot a nemzet túlkapásai elleni küzdelemre: módot tudtak találni a magyar királyi ház iránti igaz magyar ragaszkodás mellett is, sőt éppen ezért óvást emelni hangos férfiszóval a korona túlkapásai ellen. Ez volt a conservativ politika: magyar és férfias; hű és törvényes; igaz és bátor; és tiszta és becsületes mindenben és mindenkor. Nemes vér és magas szív. A tömeg tapsaira nem alkalmatos, a hiúnak nem való, a haszonleső kalandornak és ámító szájhősnek gyűlölet tárgya: de erős oszlopa a nemzeti létnek, mely ha megdől, bukik az ország; de meddig áll, veszve nincs a jövendő.

Gróf Tisza István beszéde (I. Ferenc József halála)

Gr. Tisza István miniszterelnök: T. ház! Érzem feladatom egész súlyát, amidőn a mai gyászosan ünnepélyes alkalommal felszólalok. Hiszen, t. ház, ez a pillanat nem alkalmas megdicsőült nagy királyunk világtörténelmi alakjának méltó jellemzésére, arra pedig, hogy mindnyájunk lelkét betöltő érzelmeinknek szavakban adjak méltó kifejezést, nem érzem képesnek magamat.

Megboldogult királyunk a magyar nemzet történelmének nagy alakjai közé tartozik: egyike ama nagy történelmi alakoknak, akik évszázados tradíciókkal szakítva, évszázadok útvesztőjéből vezették ki a nemzetet, akik megtalálták a helyes kibontakozás útját és biztos alapot raktak le egy boldogabb utókor számára. Egyike Ő a nemzet nagy jóltevőinek, aki békés megoldását találta megoldhatatlannak látszó problémának, amely küzdelem, szenvedés és gyász forrása volt a nemzetre nézve hosszú évszázadokon keresztül. Az ő világtörténelmi rendeltetése, az ő életének műve e problémáknak megoldása volt.

Hosszú uralkodásának 1848, 1867, 1896 és 1914 megannyi jelzőkövei. Trónra lépte a sokáig lappangó ellentétek végtelen egymásra törésének katasztrofális korszakába esett. E végzetes küzdelmek és az azokat követő gyászos korszak tanulságaiból merítette azt a mentő gondolatot, amely élete delén a magyar nemzettel való kiegyezés révpartjához juttatott királyt és nemzetet. Majd három évtized békés fejlődésére a nemzettel együtt örülve tekint vissza és lélekben egybeforrva a nemzettel üli meg a magyar állam ezredéves emlékünnepét, kevés vártatva rá a negyvennyolcas törvények megalkotásának ötvenedik évfordulóját.

A béke műve folyik tovább. De nem adatott meg neki, hogy élete végéig élvezze a béke jótéteményeit. Tornyosultak a fellegek körülöttünk. Mind szemmel láthatóbb jelekben mutatkoztak ellenségeink gonosz indulatai. Provokáció provokációt ért és a világ legbékésebb fejedelme élete alkonyán trónjának, birodalmainak, mindnyájunk fenyegetett létének védelmére kardot rántani kényszerült. És t. ház, művének értéke ekkor tűnt ki igazán. A reánk zúdult nagy világkonflagráció tűzpróbája bizonyította be, hogy a magyar nemzet évezredes jogát és nemzeti létfeltételeit akadályozó intézmények elhárítása, amitől pedig oly sokan féltették a nagyhatalmi állást, az erőnek, a minden veszéllyel diadalmasan dacoló élő erőnek és hatalomnak milyen magas fokára emelte a monarchiát. Most bizonyult be igazán, minő erőforrás a magyar nemzet a nagyhatalmi állásra nézve, csak sikerüljön eltávolítani a magyar nemzet jogait és szabad fejlődését gátló intézmények bilincseit. Most tűnt ki igazán, minő végzetes tévedés volt erőforrást látni a békóban. Hisz a békó megakadályozhatja ellentétek kitörését, csendet, külső nyugalmat teremthet, de erő forrása nem lehet soha. Csak a nemzet erejének szabaddá tétele adhatta meg ez erőkifejtésnek azt a makszimumát, melyre ennek az ezer veszélytől környezett monarchiának, ennek az ezer ellenség túlerejétől körülvett magyar nemzetnek feltétlen szüksége van. Ez volt a valódi nagyhatalmi érdek, ez volt a valódi feladat. A magyar nemzet törvényes jogainak és létfeltételeinek a közös védelem, a katonai és külügyi akcióképesség feltételeivel való összhangbahozatala útján kellett szabaddá tenni a magyar nemzet előtt a tért, kellett lehetővé tenni azt, hogy latba vesse a közös biztonság, a közös dicsőség, a közös erő nagy céljaira a benne rejlő egész erőt. Úgy hogy boldogult nagy királyunk élete művének igaz megpecsételése, életének apoteózisa a jelen világháború.

Az út, amelyen a kiegyezéstől a világháború nagy erőpróbájáig eljutottunk, nem volt könnyű, nem volt sima, nem volt egyenletes. Zátonyok és örvények között kellett elevezni; fennállott még az ellentétnek, a súrlódásnak, a bizonytalanságiak számos momentuma s voltak pillanatok, amidőn kétségesnek látszott a siker. A mű megalkotójának is lehettek kétségtől, gondtól, aggodalomtól megzavart órái.

De hogy mindezen bajok, veszélyek és nehézségek felett a kiegyezés műve, nemzet és király békés, összhangzatos együttműködésének magasztos ügye diadalmaskodott, az igen nagy részben az ő atyai gondosságának, az ő megtisztult bölcsességének, az ő kiapadhatatlan türelmének és azoknak a nagy egyéni tulajdonságainak köszönhető, amelyek biztosították számára az egész nemzet hódolatát, ragaszkodását, bizalmát és szeretetét és olyan felejthetetlenné teszik emlékezetét mindazok előtt, akiknek megadatott, hogy közelébe juthassanak. A megtestesült államérdek volt. Egész fejedelmi tevékenységében nem ismert más tekintetet. S a megtestesült kötelességérzet volt. Egész fejedelmi élete a fáradságot, pihenést, csüggedést, önkíméletet nem ismerő szakadatlan, lankadatlan munkásság folyamata volt. És, t. ház, az erős kötelességteljesítésnek ebbe a kemény munkájába belevitte jóságos lelkének meleg szeretetét. Megadatott neki tiszta és nemes lelkének az a nagy tulajdonsága, hogy jól ismerte és mégis szerette az embereket. Elnéző volt mások hibáival szemben, derült életbölcsességgel szemlélte az emberi gyarlóságokat. Egy tiszta és nemes szív igaz érzésével örült minden szép, jó és nemesnek, amivel találkozott.

E kettős jellemtulajdon: a kemény kötelességérzet és a lelki jóság adta meg egyéniségének különös varázsát. Ebben rejlett forrása annak a lelki nagyságnak, amelyik annyi megpróbáltatáson diadalmaskodott, annak a sztoikus — nem, a szó nem helyes -— annak a keresztény lelki erőnek, amelyet nem törhettek meg a sorsnak egymást érő szüntelen csapásai.

Gyengülő testi erővel, de törhetetlen lélekkel szentelte magát a mai komolyan nagy idők nagy feladatainak. Dolgozott híven mindhalálig. Élete utolsó napján láztól gyötörve erőltette a munkát s meghagyta, hogy költsék fel másnap félnégykor, amidőn utoljára hunyta álomra szemeit.

Ezt a parancsát nem lehetett teljesíteni. Pihenni tért, eltávozott; ebből az elalvásából e földi létben nem várt reá több felébredés.

Bennünket gyászbaborult lélekkel fog el annak a nagy űrnek sajgó tudata, amelyet távozásával maga után hagyott, de egyúttal lelkünk kegyeletének egész melegével fordul emlékezete felé.

Legyen emléke áldott a jelen kor és a késő utókor előtt. Legyen élő tanulság és felemelő nemes példakép mindnyájunk előtt. Amíg magyar lesz e hazában, keresse fel azt a késő utókornak hálás kegyelete.

Csernoch János beszéde (I. Ferenc József halála)

Csernoch János bíbornok, hercegprímás: Méltóságos főrendek! A nagyméltóságú elnök úr hangot adott a méltóságos főrendek mély­séges fájdalmának, amelyet megboldogult apostoli királyunk elhunyta felett érezünk. Jól esik ezek­ben a szomorú napokban szívünkön könnyíteni, és érzéseinket nyilvánítani. Azért hálás köszö­netet mondunk a lelkünk érzéseiből szőtt kegye­letes beszédjéért.

Ahol annyiszor nyilvánítottuk legmélyebb hódolatunkat és törhetlen jobbágyi hűségünket az élő király iránt, ott most elsiratjuk, meg­gyászoljuk, elbúcsúztatjuk őt. Ha már életében is elfogódott lélekkel beszéltünk a mi királyi atyánkról, akinek a szenvedésektől megtört, jóságos agg képe lebegett előttünk, úgy most szent meghatottsággal szólunk a megdicsőült királyról, aki az örök világosság fényességéből tekint le reánk.

Válasszal tartozunk neki. Ő végrendeleté­nek megható soraival beszél hozzánk: «Hálásan köszönöm kedvelt népeimnek a hűséges szere­tetet, amellyel Irántam és Házam iránt szeren­csés napokban és a szorongatás pillanataiban viseltettek. A ragaszkodás tudata jól esett szívemnek és erőforrásom volt uralkodói kötelességem teljesítésében. Őrizzék meg hazafias szellemüket utódom számára is…«

A gyásznak szomorúságában vigasztalás nekünk, hogy királyunk átérezte nemzetének hűséges ragaszkodását és szeretetét. A mi lel­künk árama eljutott az ő szívéhez és erőt adott neki. S a nemzet szeretetének kapcsolata a nagy király lelkével nem szűnt meg a király halálá­val. Az ő hosszú, áldásteljes uralkodásának alko­tásai, értékei és szelleme tovább élnek. A szi­gorú alkotmányosság, a nemzet történeti kiala­kulásának és vágyainak megértése és tisztelete, az állami rend szilárd alapjainak, a vallásnak és erkölcsnek védelme a legnemesebb socialis érzék, amely a trónnak fénykörében az ural­kodó boldogságát a népnek boldogságával kötötte össze, az országnak belekacsolása a legtermészetesebb szövetségbe, amely ebben a világháborúban fényes igazolást nyert és hadseregünket nagy diadalokhoz vezette, a béke és a békés munka szeretete, a vele járó örvendetes haladás és fejlődés I. Ferencz József uralkodásának halhatatlan hagyományai. Ezek a hagyományok mindenkor a legőszintébb hálát és szeretetet fogják kiváltani I. Ferencz József dicső emléke iránt. Mi tehát lelkesen válaszolhatjuk a királynak utolsó üzenetére, hogy életében iránta tanúsított alattvalói szeretetünket örökre megőrizzük.

Méltóságos főrendek! Mióta emberek élnek, a halottak végakaratát mindenkor szentnek tartották. Fokozott mértékben szent előttünk a ravatalon fekvő nagy királynak utolsó akarata. Megfogadjuk a hűséget, a halálig tartó ragasz­kodó szeretetet az ő utódának, a viruló ifjúság­ban, a remények gazdagságával jövő IV. Károly király ő Felségének is. Megfogadjuk azzal az elszántsággal, mint eleink ajánlották életüket és vérüket a legmagasabb uralkodói család ős­anyjának, Mária Teréziának. Megfogadjuk annál nagyobb örömmel, mert új királyunk nemzet­hez intézett első szózatában nemcsak I. Ferencz József trónja, hanem szelleme örökösének is vallja magát. Földíszíttetni kíván mielőbb Szent István király koronájával, hogy a magyar alkotmány iránti tiszteletéről tanúságot tegyen és minél erősebb szálakkal kösse magát a magyar nemzethez. Amikor tehát az új királynak hódolunk, hódolunk a megboldogult király köztünk élő lelkének. Legyen ez a lélek a magyar nemzet védőszelleme, győzelmének és boldog békéjének záloga. Amint a dicsőségesen elhunyt király a vértanúk pályáját befutván, most a győzelem pálmájával lebeg felettünk, úgy érje meg a szenvedésben vele egybeforrott nemzet is a diadalt és békét.

Hóman Bálint: I. Ferenc József képmása előtt (1926)

Boldog emlékű királyunk, I. Ferenc József Ő Felsége halotti képmása előtt úgy érzem, jelképes áldozat részesei vagyunk.

Magyarország újkori történetének három korszaka volt gazdag és bőkezű kulturális alkotásokban, három korszakát jellemzi a céltudatos nemzeti művelődéspolitika. Az első - Oláh Miklós és Pázmány Péter, Erdélyben Bethlen Gábor és Rákóczi György kora - az egyházi kultúrpolitika, egyházi és felekezeti intézmények korszaka; a második - József nádor, a Széchenyiek, Telekiek és társaik érája - a főúri kultúrpolitikáé, társadalmi alkotásoké; a harmadik - a kiegyezést követő négy évtized, mikor az állam fogalma egybeolvadt Ferenc József személyével - az állami kultúrpolitika, állami alkotások kora.

Mai ünnepségünkön e három korszak szelleme ölelkezik. Széchenyi Ferenc és József nádor megifjodott múzeumában a nagy alapítók ivadékainak és utódainak élén Pázmány Péter méltóságának örököse hódol Ferenc József emlékének, mint a történeti Magyarország feltámadásához vezető kultúrmunka szimbólumának. S a régi fényükben tündöklő öreg falak közt kultúrfejlődésünk három hatalmas tényezője - egyház, állam és társadalom - a múltnak áldozva tesz tanúságot a nemzet élni- és áldozniakarásáról, kultúránk jövőjébe s vele Magyarország feltámadásába vetett erős hitéről.

Ez áldozat, e hitvallás hatása alatt Nagy-Magyarország és a nemzeti kultúrmunka élő szimbólumaként veszem át halott királyunk remekbe öntött utolsó képmását.

Beszéd 1926. évi október hó 22-én.

Hám János: Mivel tartozunk fejedelmünknek?

Alkalmi beszéd

I-ső Ferencz József császár és apostoli király ő Felsége

uralkodásának első évfordulójára

(Dec. 2. 1849.)

„Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak”

„engedelmesek legyetek az Istenért a királynak, mert ez az Isten akaratja”

Így inti a keresztényeket sz. Pál

a Róm. 13. 1. és sz. Péter 1. lev. 2. 13.

A mai nap egy nevezetes, mindnyájunkat igen érdeklő történeti eseményre emlékeztet bennünket; emlékeztet felséges urunk és apostoli királyunk Ferdinándnak azon elhatározására, mely szerint boldogságunk biztosabb eszközlése tekintetéből koronájáról lemondott és a cs. kir. család megegyezése és határozata után Ferencz József mostani urunkra általszállott, ennek emlékét hazánknak az áldott békét visszaszerezve, magunkat a nyomasztó ínségtől, birtokunk és életünk veszélyétől megmentve, biztosítva látjuk, tapasztaljuk, érezzük; hálával tartozunk ezért Istenünknek, ki felettünk őrködött és midőn bűneinkért méltán ostorozott és szenvedni engedett, de végképpen elveszni nem engedett, hanem rajtunk irgalmasan könyörülve, a végpusztulástól megőrzött; hálával fiatal fejedelmünknek, kinek jó szándékát s fáradhatlan igyekezetét az Ég megáldotta, általa a felbomlott jó rendet helyreállította és az áldott békét visszaadta; hálás érzésünk bebizonyítására tartottuk a mai különös ájtatosságot, „Te Deum”-ot, mellyel Istennek az ő rajtunk könyörülő irgalmasságáért hálát adtunk; és hogy királyunknak malasztját és áldását adni, neki hosszas, dicső és boldogító kormányzást engedni és ez által hazánkra és mindnyájunkra áldását terjeszteni méltóztassék, buzgón könyörögjünk; ájtatosságunk céljával megegyezőnek tartom, ha röviden elmélkedni fogunk a felett, hogy 1-ször mivel tartozunk valamint polgári, úgy vallási kötelességünk szerint fejedelmünknek? 2-szor mi indítson hathatósan kötelességeink teljesítésére? Tartozunk tántoríthatatlan hűséggel, kész engedelmességgel, szíves szeretettel, az adónak hűséges fizetésével és egyéb polgári terhek viselésével; ezek teljesítésére kötelez a polgári társaságnak szerkezete, természete és törvénye, a ker. vallásnak, az Istennek parancsa, a fejedelem iránti hálánk és önnön javunk.

A jó és igaz keresztény alattvalónak törvényes fejedelme iránti kötelességei a tántoríthatlan hűségben, tökéletes engedelmességben, szeretetből folyó mély tiszteletben, az adó és egyéb közterhek hűséges viselésében és a fejedelem jóléteért való buzgó imádságban központosulnak; az igaz ker. alattvaló

1-ször is tántoríthatlan hűséggel s kész engedelmességgel viseltetik fejedelméhez; oly hűséggel, melyet sem szép ígéretek, kecsegtetések, ámítások meg nem tántorítanak, sem fenyegetések vagy üldözések meg nem ingatnak, s oly engedelmességgel, mely szerint magát és cselekedeteit, mindenkor és mindenben fejedelmének rendeleteihez alkalmazza, annak minden rendeleteit szentül teljesíti; mert ezt kívánja tőle mind a társadalomnak szerkezete, természete és alaptörvénye, mind az Isten parancsolata. Mi lenne az emberi társadalomból, ha nem volna abban parancsoló hatalom, melynek minden alattvaló engedelmeskedni tartozik? Fennállhatna-e a nélkül, ha mindenki azt tehetné, ami neki tetszik, vagy amire szenvedélye ragadja? lenne-e akkor rend? lenne-e a vagyonnak és személynek biztonsága? pedig nemde ezek a társadalom főjavai és kellékei? A polgári társaságnak természete múlhatatlanul megkívánja, hogy az alattvalók fejedelmeik iránt hívek legyenek és engedelmesek, e kötelességet még erősebbé teszi a ker. vallás, az Isten parancsolatja.

Miképpen állítja előnkbe a ker. vallás a világi fejedelmeket? úgy, mint Istennek a földön helytartóit: „Általam — ú. m. az örök bölcsesség — országolnak a királyok és végeznek igazat a törvényszerzők. Általam uralkodnak a fejedelmek és végeznek igazságot a hatalmasok.” (Péld. 6. 8. 15.) Íme, mily nagy, mily magas, mily felséges azon állás, melyben maga az Isten állítja előnkbe a fejedelmeket! Íme az Isten által, az örök királynak, a királyok királyának nevében uralkodik felettünk Ferencz József, a mi apostoli királyunk! Íme úgyszólván az Isten maga közli vele hatalmát, melyet e földön az ő nevében gyakoroljon, az ő nevében minket kormányozzon, rendeleteket, parancsokat adjon. Őt tehát nekünk — kik az ő alattvalói vagyunk — úgy kell tekintenünk, mint az Istennek helytartóját e földön; ki iránt tántoríthatlan hűséggel, parancsolatai iránt kész engedelmességgel viseltetni tartozunk, és azért ha a hűséget, esküvel is erősített hűséget megszegjük, parancsolatait lelkiismeretesen nem teljesítjük, nem csak hibát, de valóságos bűnt követünk el; aki a király rendeleteit megveti, az magát az Istent, kinek ő helytartója, veti meg; oly igazság ez, melyet az Isten csalhatatlan igéje kimondott, oly igazság, melyről sz. Pál a rómaiakhoz ily hathatósan ír: „Minden lélek engedelmeskedjék a felsőbb hatalmasságoknak; mert nincs hatalmasság, hanem csak Istentől, amelyek pedig vannak, az Istentől rendeltettek. Aki tehát ellene áll a hatalmasságnak, Isten rendelésével áll ellene, az ellenszegülők pedig magoknak szereznek kárhozatot… annak okáért szükség, hogy engedelmeskedjetek, nem csak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is, … mert azért adok adót is, mivel ők Isten szolgái — adjátok meg tehát mindennek, amivel tartoztok.” — (Róm. 13-1.) Oly világosak, oly félremagyarázhatlanok az apostol szavai, hogy itt minden további magyarázat felesleges, világosan kimondja, hogy tartozunk hű alattvalók lenni. Tartozunk kész engedelmességgel teljesíteni parancsolataikat és okul azt adja, mert ők az Isten szolgái, az ő helytartói és ha az ő rendeleteiknek ellenszegülünk, magának az Istennek szegülünk ellen, s nem csupán a király, hanem az Isten ellen is vétkezünk; arra is emlékeztet az apostol, hogy az Isten a királyoknak fegyvert is adott kezeikbe az ellenszegülők büntetésére; inti azért az apostol a híveket, hogy féljenek áthágni a parancsokat; mert nem ok nélkül hordják a fegyvert, joggal bosszút állván ez engedetleneken; de ha ki tudnák is kerülni a büntetést, Isten előtt, kinek szolgái, sem a bűnt, sem a büntetést ki nem kerülhetik; azért kötelesek engedelmeskedni nem csak a büntetés miatt, hanem a lelkiismeretért is; nem lehet az lelkiismeretében nyugodt, nem maradhat az Isten előtt büntetés nélkül, ki hűtelen és engedetlen királyához; ily nyílván, ily erősen szólott az apostol a keresztény hívekhez fejedelmeik iránti kötelmeikről és csak azt fejtette ki bővebben, amit Üdvözítőnk mondott e szavakkal: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré,” a császár iránti hűség és engedelmesség tehát nem csak polgári de vallási szent kötelesség is; nem lehet az igaz keresztény, aki királyának nem hű és engedelmes alattvalója; mert megszegi keresztény kötelességét, azért a keresztények a császárok, királyok, a fejedelmek iránt kezdettől fogva megőrizték a hűséget, és lelkiismeretesen teljesítették parancsolatjaikat még akkor is, midőn azok pogányok voltak és a keresztényeket hitök miatt kegyetlenül üldözték. Ismeretes, mit írt Tertullián a keresztények elleni gyanúsítások megcáfolására a 2-ik században, és miután elszámlálta a pogány császárnak, mily nagy kegyetlenségeket szenvednek a keresztények a pogányoktól és a császároktól, így szólt hozzá: „Mit? még is tapasztaltátok-e, hogy mi e kegyetlenségeket csak legkevésbé is megbosszulni akartuk volna? és ezt mi nem tehettük volna, ha akarjuk? ha nekünk szabad volna az erőt erővel visszaverni, a rosszért rosszal visszafizetni, ellenségeinken bosszút állni? de ettől mentsen Isten! ezt nekünk a mi vallásunk nem engedi; gondolod, hogy az erő, a szám nálunk megfogyatkoznék, hiszen mindenütt elterjedtünk, falvak, városok, szigetek, tartományok, minden helyek megteltek keresztényekkel, csak templomaitokat hagytuk meg nektek, — nem viselhetnénk-e mi hadat, ha nálunk megöletni inkább, mint ölni szabad volna?” Hasonlóan írtak szent Jusztin és Lactantius, sőt még a pogányok is szoros kötelességnek ismerik a fejedelmek iránti engedelmességet és nagy bűnnek azok ellen fellázadni; a pogánynál is rosszabb tehát az olyan keresztény, ki megtagadja fejedelmének az engedelmességet, és pártot ütni vakmerősködik.

2-szor. A keresztény alattvaló szíves szeretettel, hódoló tisztelettel viseltetik fejedelme iránt; úgy tekinti ő azt, mint Istennek helytartóját a földön, mint népének atyját és mind e két tekintet szíves szeretetet és tiszteletet parancsol. — A fejedelem, az Istentől gondviselésére bízott népének, alattvalóinak atyja, kinek éppen úgy, mint a szülőknek kötelességében áll őket minden veszedelemtől megőrizni, bántalmak ellen oltalmazni, boldogságukat eszközölni, előmozdítani. Ámde Isten parancsolatja arra kötelezi a gyermekeket, hogy szüleiket tiszteljék: „Tiszteld atyádat!”, tehát az alattvalók is tartoznak szeretni, tisztelni fejedelmöket és valóban Isten a szent írásban éppen úgy parancsolja tisztelni a királyokat, mint a szülőket; mert valamint parancsolja: „Tiszteljed atyádat” úgy ezt is mondja: „Az Istent féljétek, a királyt tiszteljétek, mert ez az Isten akaratja.” (Petri 2. v. 15. 17.)

3-szor. A keresztény alattvaló megfizeti az adót és hűségesen részt vesz a közterhek viselésében. — A társadalom és állam fennállására, az országnak a kültámadások elleni védelmére, a rend, nyugalom, és személyi biztonság fenntartására, — az igazság kiszolgáltatására, az ország virágzásának és lakosai boldogságának előmozdítására sok költség, sok kiadás kívántatik; és mi természetesebb és igazságosabb, mint az, hogy ezen terheket azok viseljék, kik a társadalom és állam jótéteményeiben részesülnek? Ezen kötelességet a keresztény vallás is elismeri s megerősíti. Édes Üdvözítőnk ezt mind szóval tanítja, mind példájával mutatja, szóval tanítja midőn így szól: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré” (Máté 22.) és példájával, midőn az adót magáért és Péterért lefizette, (Máté 17.26) azért szent Pál is nyíltan parancsolja: „Adjátok meg mindennek, amivel tartoztok: akinek adóval, adót; akinek vámmal, vámot; akinek félelemmel, félelmet; akinek tisztelettel, tiszteletet.” (Róm. 13.7.)

Végtére 4-szer a keresztény alattvaló buzgón imádkozik fejedelmének jólétéért, tudván, hogy azzal az ő jóléte is szoros kapcsolatban van, de azt is tudván, hogy minden jó adomány, minden boldogság onnan felülről van, leszállván a világosság Atyjától; tudván, hogy Isten segedelme nélkül semmi jó sem eszközölhető; a legjobb szándék, a legszilárdabb akarat, a legbuzgóbb törekvés, a legfáradságosabb igyekezet sem szerezheti meg a király és alattvalói boldogságát, ha csak Isten kegyelme nem vezérli a királyt és az ő munkálkodását nem kíséri áldásával; azért az Istentől buzgón ás állhatatosan kér kegyelmet és áldást a királyra. Erre inti a keresztényeket sz. Pál apostol, midőn Timoteusnak írja: „Kérlek azért, hogy mindenek előtt legyenek könyörgések, imádságok, kérések, hálaadások … a királyokért s mindazokért, kik méltóságban vannak, mert ez jó és kellemes a mi Üdvözítő Istenünk előtt.” (1. Tim. 2.1-3.)

Ezek rövid kivonatban az igaz keresztény alattvalónak fejedelme iránti kötelességei. — Mi jó keresztények, hű polgárok akarunk lenni, teljesítsük tehát szentül és minden igyekezettel e kötelességeinket; indítson erre annak meggondolása, hogy e nélkül a társadalom fenn nem állhat és mi annak javaiban, jótéteményeiben nem részesülhetünk; indítson annak megfontolása, hogy e nélkül Isten kedvében nem lehetünk, mert ezt ő parancsolja és hogy ennek megszegésével magunkat a kárhozatba taszítjuk; indítson saját javunk, ha teljesítjük és siralmas sorsunk, ha ellene szegülünk; a szomorú tapasztalás eléggé megtaníthatott, mily siralmasak, mily veszélyteljesek, mily messze és még az ártatlanokra is kiterjedők az engedetlenség és ellenszegülés káros következései.

Legyünk tehát törvényes fejedelmünk, felséges Ferencz József apostoli királyunknak hűséges, engedelmes alattvalói, teljesítsük iránta minden kötelességeinket, melyek a társadalom természetéből reánk háramlanak, de a keresztény vallás által is szentesítve vannak; könyörögjünk gyakran a mi királyunk jóléteért. Küldjük ájtatos imáinkat az isteni felség trónja elé, öntsük ki szívünk kívánatát Annak színe előtt, kinek kezében vannak a királyok szívei és hatja azokat, ahova akarja. Kérjünk neki hosszas és boldog életet; kérjünk áldást kormányzására, mondjuk a királyi zsoltárossal: „Uram! tartsd meg a királyt és hallgass meg minket az napon, melyen segítségül hívunk téged.” (19. Zs. 10. v.) „Figyelmezz Isten a mi imádságunkra, vezéreljed a mi királyunkat, légy neki az erősség tornya ellenségei ellen. Adj napokat a király napjaihoz és terjeszd esztendeit nemzedékről nemzedékre. Isten add jogodat és igazságodat a királynak, hogy igazságosan ítélje a te népedet, hogy az ő napjaiban kivirágozzék az igazság és béke bősége, és tengertől tengerig uralkodjék, legyen áldott az ő neve és dicsőségével teljék be az egész föld. Úgy legyen, úgy legyen.” (71. Zs. 1-19.)